Vannak próféták közöttünk?

Miképpen változott a történelem folyamán a prófécia mint fogalom jelentése?

A jelentése nem változott meg, viszont a hordozóinak a megítélése igen: Isten kiválaszt egy küldöttet, hogy olyan üzenetet fogalmazzon meg az egyház közössége számára, amelyet annak hivatalos képviselői addig nem fedeztek fel. A XX. század egyik jeles római katolikus teológusa, Karl Rahner hangsúlyozta, hogy az egyház számára mindig rendelkezésre áll a kijelentés, viszont hiába van meg minden tudásunk arra nézve, mi lehetne a követendő, a gyakorlatban mégsem tudjuk, mit kellene tennünk. Isten küldötte ebben a bizonytalanságban nyújt mennyei útmutatást – olyan üzenetet, amely a meglévő kijelentésekből nem következik egyértelműen.

Miért változik a megítélésük?

Az Ószövetség klasszikus prófétai korszaka a fogság után lezárul a Kr. e. VI–V. századra. A zsoltárok könyvében ezt olvassuk: „Jeleket nem látunk, próféta nincs többé, és senki sem tudja, meddig tart ez még.” Isten Jeruzsálem újjáépítésénél egy rövid ideig ismét kijelenti akaratát, azután viszont a klasszikus prófétai szerep fokozatosan eltűnik, helyét a régi szövegeket magyarázó írástudók veszik át. A pünkösd hoz radikális változást, amikor az apostolok nyelveken szólnak, Péter pedig arról beszél, hogy beteljesedett Jóel próféciája: „Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak”. Az ókeresztyén gyülekezetek ekkor még Jézus azonnali visszajövetelének tüzében égtek, a második, harmadik generáció viszont megérti, hogy tovább kell várakozniuk, ezért stabilabb, intézményesített szervezetté igyekeznek formálódni. Felemelkedik az egyházi vezetőség, és a próféták, akik az adott pillanatban, adott körülmények között mondták el az Úr akaratát, ekkor már főképpen istentiszteleti keretek között teszik ezt, és fokozatosan kiszorulnak a gyülekezet életének vezetéséből.

Ahogy a disszertációjában is fogalmazott: „A második század végétől a prófécia alkonyáról és a keresztyén filozófia virradatáról beszélhetünk.” Mennyire különül el Krisztus követésében az intézmény a karizmától, a lelkipásztor a prófétától és a racionalitás az eksztázistól?

Szeretjük ezeket a fogalmakat szembeállítani egymással, és úgy gondolni az eksztatikus – őrjöngő és hasonló jelzőkkel megbélyegzett – prófétákra, mint akiknek semmi közük sincs a Szentírás magyarázatához és a több évezredre visszamenőleg felgyülemlett egyházi hagyományhoz, pedig ez nem igaz. Az ókori keresztyének is így voltak a Kr. u. 165 körül megjelenő prófétai mozgalommal, a montanizmussal, amely főképp a szegények és a társadalom által lenézettek között végezte szolgálatát. Két évtized alatt az akkori Római Birodalom szinte összes szegletében megjelentek, viszont a filozófiailag képzett városiak számára eksztatikus prófétáik viselkedése szokatlan és érthetetlen volt, szembement a hagyományokkal. Az intézményesülő egyház „őrjöngéseikre” hivatkozva, de valójában egyházpolitikai nézeteik miatt utasította el és számolta fel a tevékenységüket.

Honnan tudhatják a keresztyének, hogy egy prófécia valóban a Szentlélektől származik-e?

Nehéz kérdés, erről annak a közösségnek kell döntenie, amelyhez az isteni üzenet küldetett. Három szempontot érdemes szem előtt tartanunk. Az első Pálé, aki a korinthusiaknak arról ír első levelében, hogy a próféták ítéljék meg egymás kijelentéseit, a thesszalonikai gyülekezetet pedig így figyelmezteti: „A Lelket ne oltsátok ki […], de mindent vizsgáljatok meg…” Hinnünk kell, hogy a Szentlélek felhatalmaz közülünk némelyeket a lelkek megkülönböztetésére, megítélésére, ahogyan ez a kegyelmi ajándékoknál is olvasható. A második szempont, hogy feleljen meg a hit és a szeretet szabályának: az üzenet csak építheti a közösséget, nem vethet gátat az emberi kapcsolatok közé. A harmadik, hogy a kijelentés hordozójának cselekedetei, élete nem mondhat ellent az üzenetnek. Ahogy Jézus mondja Lukács evangéliumában: minden fát a maga gyümölcséről ismernek meg.

Mennyire határozza meg a próféciát a közlő személyisége és a kultúra, amelyben él?

Sokáig tartotta magát a tétel a protestáns teológusok körében, hogy Isten a prófétát személyiségétől megfosztva, csupán tollként használja üzenete leírásához vagy elmondásához. Ez a vélekedés nehezen egyeztethető össze a bibliai leírásokkal, amelyekből egyértelmű, hogy a közlő temperamentuma és a kontextus elsődleges összetevői az üzenetnek.

Ez elősegíti vagy gátolja a tiszta üzenet átadását?

A próféciában és az igehirdetésben érezhető annak a feszültsége, hogy egyszerre mennyei és egyszerre földi. Hol a határ? Jézus Krisztus egy személyben volt Isten és egy személyben volt ember. Teológusként sem tudjuk a Megváltónál élesen elkülöníteni a kettőt. A testté lett Ige mellett a prófétai üzentről, valamint az igehirdetésről is azt valljuk: az isteni és az emberi oldala elválaszthatatlan egymástól, miközben összeelegyíthetetlen a kettő.

Honnan tudják, mi Isten akarata?

Az Ószövetségben a prófécia gyakran kezdődik azzal: „szólt hozzám az Úr igéje”. Nyers fordításban: történt velem az Úr Igéje. Mozgást, dinamikát fejez ki, nem feltétlenül csupán ennyit: hallottam egy hangot a mennyből. Az Ószövetségben az Úr kijelentésének hordozói – mivel egyértelművé vált számukra Isten akarata, célja – másképp értelmezik a politikai, társadalmi folyamatokat, mint Júdea vagy Izráel királyai. Időközönként pedig olyan módon is kaphatnak közvetlen mennyei utasítást, próféciát, amely a nyelvi, a verbális kommunikáció határain túlra sorolható.

Milyen személyiségek voltak az ószövetségi próféták?

Olyanok, akiket az isteni kijelentés miatt üldöztek, kitaszítottak a közösségből, megköveztek, szétfűrészeltek, kardélre hánytak. A már említett montanistákkal is hasonlóképpen bántak a kor egyházi vezetői. Úgy vélték, ördög van bennük, ezért megpróbálták exorcizálni, ördögűzés alá vetni őket, majd kiközösíteni. A próféták kritikus személyiségek, a határozottság, a karakánság mindegyikükben jelen volt, mivel kemény az üzenet, annak markáns hirdetése határozza meg a jellemüket, mégis volt bennük egyfajta kettősség. Illés például miután lemészároltatja a Baal-prófétákat a Kisón-patak mellett, a Hóreb-hegyén, egy barlangban kuporog. Pedig olykor olyan a szava, mintha mennydörögne, nem érdekli, hogy üldözik, határozott a királlyal szemben, teszi, amivel az Úr megbízta, máskor viszont halálosan retteg. Jeremiás már szelídebb lélek volt, a kívülállók erélyesnek látták, törékeny, melankolikus személyisége mégis nehezen élte meg, hogy mindennap ítéletet kellett hirdetnie. Az Úr kijelentésének hordozóit személyiségüktől függetlenül idővel mindig megutálja a közösség. Ezt Jézus is szemére veti a farizeusoknak: haláluk után évszázadokkal már tisztelitek őket, ápoljátok a sírjaikat, de életükben „egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban…” – olvassuk Máté evangéliumában.

Melyek lennének Jézus eddig be nem teljesült próféciái?

A Megváltó apokaliptikus beszéde Máté evangéliumának huszonnegyedik részében minden nagyobb geopolitikai megrázkódtatásnál érezteti velünk: az utolsó időkben élünk. Jézus kijelentette: „Fogtok hallani háborúkról […]. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé.” A keresztyének ezt már kétezer éve tapasztalják, a történések figyelmeztetnek bennünket, hogy vegyük komolyan Urunk visszatérését, Krisztus feltámadásával már beléptünk a végidőkbe, és a huszonnegyedik órában vagyunk. Ám ne tegyünk egyenlőségjelet a prófécia és a jövendőkre vonatkozó számítgatások között. Ézsaiás a Kr. e. VIII. században már meghirdette, hogy amikor eljön a Messiás, „a tehén a medvével legel, kölykeik együtt heverésznek”, viszont mi ezt a harmonikus békét még nem tapasztaljuk. A prófécia attól rendkívüli, hogy ha a jövőről beszél is, a jelen érdekében teszi azt. A jelenések könyve a hét kis-ázsiai gyülekezetnek küldetett. János az összetett, a mai napig számos megfejtést kiváltó látomásaival saját korának keresztyéneit vigasztalta, akiket a római hatóság bármely pillanatban elfoghatott és kínhalálra ítélhetett. A jelenükre volt hatással annak a tudata, hogy a bárány már legyőzte a fenevadat, és a mennyben Isten tökéletes uralma valósul meg. Jézus apokaliptikus beszédét azzal kezdi és végzi: „vigyázzatok” – ti, a jelenben. A prófécia számomra az istenkapcsolat megbízhatóságát erősíti. Az Úr általa is jobbítani szeretne, Krisztus képére és ábrázatára formálni minket egyénenként és közösségként. Nem az a legfontosabb, melyik szakaszában élek a végidők próféciáinak, hanem az, hogy nem lepődöm meg az eseményeken, és tudom, életem végén Jézus vár rám.

Léteznek ellentmondásos próféciák a Bibliában?

Isten kijelentései gyakran ellenállást váltottak ki az emberekből. Bár az Úr népét minden korban sajátos, teológiailag megalapozott mentalitás és megszokott vallási gyakorlat jellemezte, a próféták rendszeresen figyelmeztették őket, hogy eltértek az igaz úttól. Az átlagember szemében ez úgy tűnhetett, mintha két különböző isteni akarat ütközne egymással. Például Hananjá, a templomhoz közeli próféta békét hirdetett, míg Jeremiás büntetést és ítéletet jövendölt. A nép joggal tette fel a kérdést: kinek higgyünk? Jeremiás máshol határozottan figyelmeztetett: „Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt!” Azaz felesleges reménykednetek abban, hogy Isten megment titeket. A templom el fog pusztulni, és ha nem jobbítjátok meg az útjaitokat, fogságba kerültök. Ez a prófétai figyelmeztetés világossá tette, hogy a nép nem követte Isten akaratát.

De akkor hogyan igazolja Isten a kiválasztottait?

Az egyik legrégebbi kritériuma az igaz próféciának, hogy beteljesedik. A történelem Jeremiást igazolta: a templomot lerombolták, a népet fogságba vitték. Kevés küldött tett csodát, mivel a külső jelek csak megerősítik a mennyei kijelentést, nem alapfeltételei annak. Az Ó- és Újszövetségben a próféciák jellemzően sötét jövőről beszélnek, ezért is akarják az Istenbe vetett bizalmunkat erősíteni. Ha az üzenet megkérdőjelezi mindazt, amibe emberileg a bizalmunkat fektetjük, érdemes megítélnünk, elgondolkodnunk rajta.

A református egyházban is vannak próféták?

Remélem, igen. Nehéz közöttünk próféciáról beszélni, mivel annak gyakorlatát átengedtük a neoprotestáns felekezeteknek, a pünkösdieknek, a karizmatikusoknak. Ennek történelmi oka, hogy a XVI. században a protestánsok már nem bíztak az efféle kijelentésben. Ma léteznek kevesek által ismert református közösségek, ahol van prófétai jelenlét.

Mit értünk prófétai eksztázison?

Isten kiválasztottja akár disszociatív állapotban is kaphat kijelentést, amely az önkontrolltól és az öntudattól való eltávolodással jellemezhető. Az ókeresztyén gondolkodók közül sokan függetlenítették a lelket a testtől. Egyesek a disszociatív állapotot az álomhoz hasonlították, ugyanígy az eksztázisban az isteni inspiráció alá került lélek mintegy önállóvá válik. Például a kora keresztyén montanisták eksztatikus tapasztalatát se úgy képzeljük el, mint olyan önkívületi állapotot, amelyben elvesztik a józan eszüket, ideggörcsöt kapnak, lefoghatatlanok, hanem inkább amelyben holtpontra jut a tudatuk, a történés mégis kontrollálható: elkezdhető, valamint befejezhető. Pál apostol a korinthusiaknak arról ír első levelében, hogy „a prófétákban lévő lélek pedig alárendeli magát a prófétáknak”. A kijelentés magyarázója érti, miről beszél, ahogyan a montanisták is emlékeztek az eksztatikus transzállapot eseményeire, amelyeket le is jegyeztek. Reformátusként szeretünk az intellektusunkban, a józan eszünkben bízni, a prófétákra is ékes, szép rendben tekinteni, viszont akár a bibliaiakat, akár az ókeresztyéneket tanulmányozzuk, látjuk, hogy hozzájuk mindig kapcsolódik egyfajta abszurdum. Ezékiel például olyan bizarr feladatokat kapott Istentől, mint hogy kenyerét „emberi ganéjon”, trágyán kell megsütnie. Hasonlóképpen Jeremiás látomásában, amelyben egy kosárnyi rothadó füge is szerepel a templom előtt. Ezek mind arra szolgáltak, hogy a népet figyelmeztessék Isten akaratára és visszatérítsék az igaz útra.

Pál apostolhoz is köthető abszurdum?

Pál is megélt transzhoz közeli állapotot, amikor „elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket ember el nem mondhat”, ahogy a korinthusiaknak írt második levélben olvassuk. Péter apostol Joppéban az eredeti görög szöveg szerint eksztázisba esett, amikor egy állatokkal teli „lepedőfélét” látott leszállni az égből. Az ókeresztyén próféták, a montanisták ezért sokat hivatkoztak Pálra és Péter apostolra, viszont az biztos, hogy ez a révület nem mindenki számára érhető el.