Várakozni és vágyakozni a csendben

Vágyunk a csendre, mégis amikor alkalom adódik rá, nehezen éljük meg. Miért van ez így?

Valóban, én is tapasztalatom, és másoktól is hallom, hogy nehéz csendben lenni, bármennyire is vágyunk rá. Egyrészt, ha valaki nem szokott hozzá az imádság csendjéhez, azt tapasztalhatja, hogy bár a környezetét is úgy alakította, hogy ne legyen körülötte semmiféle zaj, mégis elkalandoznak a gondolatai. Nem sikerül az Atyára vagy a Fiúra odafigyelnie, hanem azon kapja magát, hogy máshol járnak a gondolatai, és a csendből belső zajos idő válik. Gyakran a csendben tapasztalunk egyfajta belső feszültséget, és ez félelmet, szorongást kelthet. Megoldatlan feladatok, kérdések, konfliktusok, akár betegség miatti aggodalom kerülhet a gondolataink középpontjába. Ezért szeretnénk elterelni a figyelmünket más dolgokkal: megy a tévé, szól a rádió, a telefon után nyúlunk, hogy ne maradjunk csendben a gondolatainkkal, mert feljöhetnek olyan dolgok, amelyek feszültséget okoznak bennünk. De megtanulhatjuk, hogyan figyelhetünk oda Istenre. Ha egyre többet tudunk az imádság csendjében lenni, akkor ezek a feszültséget okozó, nehéz dolgok is behozhatók ebbe a térbe, és kaphatnak egy másik megvilágítást.

Miért szükséges a csend a párbeszédhez, az imádsághoz?

A kommunikációnak két ember között is van egy csendje. Amíg az egyikünk beszél, a másikunk hallgat, és viszont, igyekszünk ráhangolódni arra, amit a másik mond. Ez a párbeszéd egyik kulcsa Istennel is, aki bármilyen állapotunkban megszólíthat, és visszafordíthat akkor is, amikor esetleg messze futottunk tőle. Isten vágyik arra, hogy beszélgessen velünk, hogy adhasson nekünk. Türelmesen várja azt, hogy ezek a találkozások létrejöjjenek: „ Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek…” (Jel 3,20) – írja a Biblia. Isten nem töri ránk az ajtót, hanem vár és hív, hogy kapcsolódni tudjunk vele. A református teológia szerint nincs feltétele annak, hogy az Istennel imádságban együtt legyünk és beszélgessünk. Ebben is megjelenik az ő végtelensége. Amikor a csendességben eltöltött párbeszédben hallgatunk, teret készítünk Istennek magunkban, és ráhangolódunk az ő jelenlétére. Csendben vagyok, és várakozom tisztelettel, bizalommal, szeretettel és azzal a reménységgel, hogy ő érezteti a jelenlétét, amelyre a Bibliában is számos példa van.

Honnan tudjuk, hogy Isten válaszol?

Isten már a Szentírás elején, az édenkertben beszélget Ádámmal, Évával, majd Mózessel, Ábrahám még egyezkedik is vele. A párbeszédes imádság egyik szép példája Mózes első könyvének 15. fejezete, amikor még Abrámnak hívják a későbbi Ábrahámot. Ebben a fejezetben olvashatjuk, hogy Isten megszólítja egy csillagos nyári estén, és biztosítja őt áldásáról. Abrám nincs egy hullámhosszon Istennel, nem tud örülni, mert nincs gyermeke, szomorúságát, reményvesztettségét ki is fejezi Istennek. Hitelesen van jelen előtte, összhangban a saját érzéseivel, még ha azok elég negatívak is. Nagyon szép, ahogy Isten a csillagokra mutat: „Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Ennyi utódod lesz!” (1Móz 15,5) A természet Isten „képeskönyve”, sokan ma is a természetben időzve tudnak igazán jelen lenni és figyelni Istenre. Ennek az imának, párbeszédnek nem az lett a kimenetele, hogy Izsák megszületett, az majd később történik. Abrámban született meg a reménység Istennel beszélgetve. Az ilyen apró elmozdulások az imádság csodái, Isten válaszai. Ez más, mint a saját lelkünkben zajló belső beszélgetés. Imádkozás közben onnan ismerem fel Isten hangját, hogy miután megszólítom őt, kérek vagy kérdezek tőle, felfedezem, hogy olyan választ ad, ami magamtól nem jutott volna eszembe. Az ő gondolatai mások, mint az enyémek. Áthangol érzelmileg, például megnyugvást ad, amit saját erőmből nem érhettem volna el. Segít kilépni a saját elképzeléseimből és máshogyan látni az adott helyzetet.

Mi szükséges ahhoz, hogy valóban őszinték tudjunk lenni magunkkal és Istennel is?

Amikor önazonos módon tudok jelen lenni, feltárni előtte a valódi érzéseimet, akkor könnyebben tudok az Istenhez kapcsolódni. Tudom, hogy ez sokszor nem olyan egyszerű. Viszont ahhoz, hogy hitelesen megérkezzem saját magamhoz, sokat segít az Istennel való beszélgetés. Látjuk, ahogyan az imádságban töltött csendes idő ezzel segít az érzelmi intelligencia fejlesztésében is – Isten előtt elfogadott vagyok minden érzésemmel. Olyan csodálatosnak tartom, hogy Isten addig vár, amíg a hiteles énemmel meg tudok állni előtte, és keresem vele a kapcsolatot. Ez a belső csendesség hatással van ránk, és Isten jelenléte gyakran szavakkal nem is leírható, hanem inkább érzésekkel, viszonyulásokkal. Isten megígérte Ábrahámnak, hogy megajándékozza, és ő hitt benne. Ez óriási belső változást indított el benne, ami kívülről nem volt látható, mégis ez az, amit imádságban Isten akár naponta tud nekünk adni, ha figyelünk rá.

A csendben történő formálódást nekünk is engednünk kell. Hogyan lehetünk ebben tudatosabbak?

Gyakran a szorongásaink nagyon erőssé válhatnak, de az Istennel töltött belső csendből töltekezhetünk, és – ha nem is azonnal, de – oldódnak a feszültségeink. Az egyik kliensem arról számolt be egy többnapos imádságos elvonulás után, hogy amikor visszatért a városba, alig hallotta a város zaját. Olyan volt számára a belső csend, mint egy hangtompító a lelkének. A gyülekezetünkben néha tartok olyan csoportos alkalmakat, ahol a párbeszédes imádságot gyakoroljuk. Mindannyian megosztjuk egymással, hogy mi történik az imádságainkban, és hogyan van jelen Isten. A Gyökössy Intézetnél végzett lelkigondozások alkalmával az életkérdések és a legfontosabb emberi kapcsolatok mellett gyakran beszélgetünk arról is, hogy a résztvevők hogyan imádkoznak, hogyan kapcsolódnak Istenhez az aktuális problémájuk mentén. Isten képes érzéseket is megváltoztatni. Lelki erőt, reményt adni, és ha engedjük, segít más irányba terelni a gondolkodásunkat ugyanarról az életkérdésről. Isten a mindennapi imádság közben tapasztalt apró megmozdulásokkal vezet bennünket, és ezzel megváltoztathatja az életünket.