„Váratlanul rám szakadt a családtörténet és a történelem”

2013-ban avattak emlékművet az ön szülővárosában, Nagykőrösön a kommunista rendszer kuláknak minősített üldözöttjeiért. A száma legalább kilencszáz volt a helyben érintett, zömében református, birtokos parasztsághoz tartozó embereknek. Miért mutatja már csak a statisztika is, hogy a magyar vidéknek ez a része, lakossága kiemelt célpont volt a diktatúra szemében?

Ebben az egykori mezővárosban sokan voltak olyanok, akikkel a kommunisták országosan le akartak számolni. A családom is teljességgel érintett; nemzedékek óta ahhoz a Nagykőröshöz kötődik, amelynek nagy külterületi tanyavilága volt. Ott éltek, dolgoztak, becsületes, szorgos földművelő és állattenyésztő munkából éltek, javakat halmoztak fel. Az ilyen tanyák sokszor 20-25 kilométerre voltak a város központjától.

A fiatalok kedvéért tisztázzuk: ugye a korabeli tanyavilág nem a városból, faluból kiszorult, szociálisan hátrányos helyzetű emberek, idősek menedékét jelentette?

Semmiképp sem; azokat a tanyákat majorságként kell fölfogni, értve rajtuk a tanyás gazdák saját földjeit, erdeit, jószágait. Sokaknak, köztük az őseimnek bent, a városban is volt házuk, a mai napig megvan például az ükszüleimé, akiknek több mint tíz gyermekük született. A Horthy-korszakban a klebelsbergi iskolafejlesztés nyomán rengeteg tanyasi iskola épült, és a mi tanyavilágunkba is odakerült sok olyan tanító, aki a nagykőrösi református tanítóképzőben – a mai Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karának az elődintézményében – végzett. Tanyaközpontok alakultak ki a városon kívül, ahova református lelkészek, katolikus papok jártak ki istentiszteletet, misét tartani. Meg kell említeni azt is, hogy a nagykőrösi konzervgyár, amely a két világháború között is híres volt, akkor, vagyis a kommunista diktatúra előtt, magáncég volt, nem kis részt a termelők feldolgozói összefogásából. A gazdák a terményeket nem csupán a városközpont piacterén árulták, volt egy nemzetközi közvetítőkereskedelmi kapcsolódás is. Nemcsak az uborkára, a gabonára is vonatkozott ez. A nagyanyám gyerekként még őrzött olyan pulykákat, amelyeket aztán Angliában tálaltak föl.

A kultúra mennyire volt jelen az egykori nagykőrösi tanyavilágban?

Egy költözéskor régi Jókai-sorozatköteteket találtam a dédszüleim idejéből. Ez egy olyan parasztság volt, ami a Szentírást rendszeresen forgatta, de még irodalomfogyasztónak is mondható. Adtak a környezetükre, volt szépérzékük. Erre azok a rám maradt, festett porcelánedények is kiváló bizonyítékok, amelyek ételhordásra szolgáltak: például ha gyermek született a rokonságban, akkor ezeket használták komatálnak. Intellektuális igényükkel kapcsolatban pedig eszembe jut anyai dédapám: az első világháborúban orosz hadifogságába kerülve megtanult oroszul! Ennek aztán hasznát is vette a második világháború végén – itt el kell mondanom egy nyomasztó családi történetet a szovjet katonákról…

Rendben. Mert ha szovjetek, akkor ez már átvezet tárgyunkhoz, a kommunizmushoz...

A második világháború vége felé a Nagykőrösre érő orosz katonák vadásztak a fiatal nőkre, a tanyavilágba mentek „portyázni”. Nagyanyám csak úgy menekülhetett meg, hogy a dédszüleim fölküldték a kéménybe, mert akkor éppen csak oda lehetett elbújni. Oroszul beszélő dédapám szóval tartotta, „pacifikálta” a házba betérő ruszki katonákat, dédanyám pedig főzött nekik a kívánságuk szerint. Jó lassan főzte a levest, hogy ne menjen sok füst a kéménybe, de egy idő után méregbe gurultak az oroszok, és az egyik jól megrakta a tüzet. A katonák végül távoztak, nagyanyámat pedig a füstmérgezéstől félájultan szedték ki a kéményből.

Jelezte, hogy nem akar konkrétumokat említeni azzal kapcsolatban, hogy a családja mit szenvedett el a kommunistáktól.

Igen, mert a harmadik generáció tagjaként is nagyon nehéz ezekről a történetekről beszélni.

Mi az, amit mégis elmondana belőle?

Az anyai dédapám váratlanul, máig tisztázatlan körülmények között halt meg 1947-ben. Állítólag a saját lovaskocsija alá esett. Dédanyám nem sokkal később, a kommunista diktatúra teljes kiépülése után egy koncepciós per következtében börtönbe került azért, mert örökölt egy erdőbirtokot. Csak 1953-ban, az átmeneti enyhülés évében szabadult, amnesztiával. Három és fél évtized özvegység után hunyt el azzal a lelki teherrel, amit az jelentett, hogy kuláknak ninősítették, hogy át kellett élnie a földjeik, az állataik és a termelőeszközeik elvételét, a padláslesöpréseket, a szándékosan kegyetlen mértékűre szabott beszolgáltatásokat, amelyeket nem lehetett teljesíteni…

Miért volt ez szándékos?

Hogy aztán jogos büntetésnek beállítva ismét beléjük rúghassanak. Mégis mosolygós idős asszonyként emlékszem rá. Az őseim nemzedékek során tisztességes munkával szerzett vagyonát egyszerűen elvették. A birtokos parasztság üldözése a Kádár-korban is folytatódott: a kollektivizáláskor például országos akció volt a „kulákverés”. Előfordultak a családban öngyilkosságok is: az egyik rokonom például mérget ivott, sőt a gyerekét is meg akarta ölni. Annyira sok temetés volt a családokban, hogy a hozzátartozók már irtóztak a fekete színtől egész további életükben.

Mikor hallott először ezekről a történetekről?

Gyerekfejjel nem mindent tudtam, mert azok, akik mindezeket átélték, inkább hallgattak. A rendszerváltástól kezdve apránként állt össze a kép a múltról, ezekből raktam össze az eseményeket, az elszenvedett sérelmeket.

Fel tudna idézni olyan nagykőrösi emlékeket a rendszerváltás idejéből, amelyek tárgyunk szempontjából érdekesek lehetnek?

Amikor a szovjet hadsereg itt állomásozó egységei elhagyták Nagykőröst, a harangok ennek örömére hosszú ideig szóltak. Én is lelkesen kongattam a református templomét, felváltva a felnőtt gyülekezeti tagokkal! Az egykori református tanítóképző 1948-ban elvett épületét, ahol a kommunizmus idején az állami általános iskola működött, visszakapta az egyház, most a református iskola kapott helyet benne. Az újjáéledt református tanítóképző néhány éven belül beolvadt a Károli-egyetembe – most annak a pedagógiai kara –, az egykori pártszékház épületébe került. A rendszerváltozás előtt, amikor kisiskolásként elhaladtam a pártház előtt és annak nyitva volt az ajtaja, a félsötét aulában derengett egy ronda, óriási munkásőrszobor, amiből én főleg a rettenetes csizmákra emlékszem. Amikor a diktatúrának vége lett és kiürítették az épületet, a szoborszörnyet elszállították. Fóliával vonták be, és egy múmiára emlékeztetett. Sose gondoltam volna, hogy abba az épületbe bármikor is beteszem a lábam, és lám – különös elégtétel nekem, a megsemmisítendő közösség sarjának –, most én vagyok a református egyetem ott működő pedagógiai karának a dékánja…

Ezek tényleg önmagukon túlmutató emlékek!

Jellemző a rendszerváltás korára, hogy a kárpótláskor annyi kárpótlási jegyet kaptunk nagyanyám földjei után, amennyiből egyetlen színes tévét lehetett csak vásárolni! Úgy láttam akkor – hiszen velünk élt –, hogy mégis örült annak, hogy lett egy színes tévéje. Tehát nem a veszteségekre koncentrált, hogy ez lett az elvett vagyonból, hanem megelégedett azzal, ami ott volt előtte. Többször kérdeztem, hogy kikérjem-e a levéltárból a bebörtönzött édesanyjára vonatkozó adatokat, de ő ezt mindig elhárította. Elfogadtam, nem akartam föltépni a sebeit. Neki pont elég volt, ami történt.

Ön az üldözöttek harmadik utódnemzedékéhez tartozik. Hárult önre is a traumákból?

Igen, gyerekkoromban én is megtapasztaltam a negatív megkülönböztetést. Az általános iskolában a C osztályba kerültem, nem az iskola falai közé, hanem egy barakkba, ahol a rendszer ellenségeiként számontartottak csemetéit vagy a gyenge képességűeket oktatták. Szerencsére jött a rendszerváltozás, és az akkori lelkészünk, Fodor Ferenc terelgetett a nem „táblacserés”, hanem alulról építkező kecskeméti református gimnázium felé. A szakemberek mindenesetre azt mondják, a kirekesztettek, üldözöttek harmadik nemzedéke is jelentős sebeket örököl és hordoz. Ennek azért lehet pozitív hatása is…

Kezdjük mégis a negatívakkal!

Nekem például mindmáig nagyon nehéz bízni. Még jó, hogy a hit segít, hiszen a hit bizalom. De így is átlag felett kell küzdenem a bizalomért, először is saját magammal szemben. Sosem tudtam olyan lenni, hogy „Ide nekem az oroszlánt!” Egyetemi tanárként is nehéz kimondanom, hogy erre vagy arra képes vagyok. Még amikor az egyetemi átlagom alapján ösztöndíjasként csinálhattam a doktori disszertációmat, annak az elkészültekor is azt kérdeztem a témavezetőimtől, hogy amit az asztalra tettem, alkalmas-e disszertációnak. Pedig akkor már 2008-at írtunk, és tanítottam is az egyetemen. Transzgenerációs traumának gondolom azt is, hogy nehezen megy, hogy kinyíljak egy másik ember felé. Belém nevelték, hogy még otthon is halkítsuk le a hangunkat, kifelé pedig már végképp ne beszéljünk, ne mondjuk se ezt, se azt… A származásunk, a megbélyegzésünk miatt alapvető tapasztalatunk volt, hogy nem lehet semmit se mondani, mert ellenünk fordíthatják azt.

És mi a jó oldala egy kulákdédunoka-sebződésnek?

Előrebocsátom, hogy abban is volt, illetve van szenvedés. Mert a pozitívum a teljesítménykényszer. Ez viszi előre az ilyen, traumatizáltsággal élő első generációs értelmiségit, mint aki én vagyok. Az érettségi, a szigorlatok, záróvizsgák, a doktori vizsga – nekem semmi nem volt természetes, mind egy lelki küzdelem volt, hogy elhiggyem, én erre képes vagyok. Vitathatatlanul elsajátított tudással, maximalizmussal megírt, befejezett szellemi termékekkel kapcsolatban tudok csak megelégedést érezni. De ki ne felejtsem: hálás vagyok holtukban is a nagyszüleimnek és az édesanyámnak, hogy a maguk önkéntes hátratételével a továbbtanulásomat elsőszámú kérdésnek tartották! Enélkül semmit nem ért volna a traumatikus teljesítménykényszer…

Mikor lettek önnek szív szerint is fontosak a kuláknak bélyegzett, üldözött ősök?

A rendszerváltozás után, egészen késői időszakban szakadt ez rám, amikor már jóformán a szemtanúk sem éltek. „Ez a te történeted, a te meghatározottságod is, enélkül nem léteznél vagy nem ekként!” – e gondolat, érzület jelentkezett bennem szinte földbe döngölő súllyal. Az ükszüleim egykori birtokán, ahol most egy rendezvényház áll, rendezték meg a tanítóképzőnk gólyatáborát a 2010-es évek elején. Hivatalból nekem is el kellett mennem. Addig sosem jártam ott, pedig számtalanszor mentünk el mellette a megelőző évtizedekben. Mindig azt mondták: ez a családé volt. Nos, ott hirtelen és váratlanul rám szakadt a családtörténet és a történelem. Azt a veszteséget éreztem az egykori, de teljesen átalakított helyen, amit az őseim elszenvedtek, és amiket a génjeimben hordozok. És hogy itt vagyok most 2013-ban abban a házban, amely, ha ez egy normális világ volna, akár a miénk lehetne, nem pedig egy vendéglátóközpont… De hát azok az emberek, akik lakták, már nincsenek. Némelyiküket abból a házból hurcolták el, és én csak a kézírásukat ismerem a családi Bibliából.

Hogyan képzeljük el ezt a családi Bibliát?

Az ükszüleim a XIX. század végétől írták bele a családi krónikát. De a kézzel írott rész szét van tépődve. Ezt a Károli-bibliát mint értéktelen könyvet az orosz katonák a földhöz vágták, szétesett, és nagy hirtelen úgy javították meg, hogy a végéről az elejére került a családi krónika és a Jelenések könyve.

Mintha ebben is üzenetérték, jelképesség volna! Hiszen a XX. századnál mi lett volna apokaliptikusabb? Két világháború és a holokauszt után a kommunista rezsim vészkorszaka, amely nálunk az egy évezred alatt szervesen fejlődött paraszti világot is szétroncsolta. Hívőként és teológusként mégis mit mondana, miért engedhette meg Isten a kommunizmust?

A földön jelen van az emberi ármány, bűn, gonoszság, ami időközönként kiárad, különösen a Jézustól számítható utolsó időkben. Mindannyiunknak nehéz Isten akaratát ezek fölött a történeti borzalmak fölött meglátni. Mégis: a Jelenések könyve már csak azért is rendkívül vigasztaló könyv, mert sok ilyen gonoszságot leír látomásos-szimbolikus stílusban, vagyis szinte szuggerálja, hogy így vagy úgy, de mindannyiunkon beteljesednek hasonló szenvedések, elsősorban Isten népén. Ugyanakkor újra és újra arra hívnak fel János jelenései, hogy a mennyei istentiszteletre nézzünk föl! Már az elején megnyílik az ég, János apostol látja és láttatja a föltámadott Krisztust. Nem mondom, nehezek ezek az idők, és a magyar református és nem református parasztság hányattatására, felszámolására, megsemmisítési kísérletére különösen igaz ez. De leginkább azért nehezek az ilyen korszakok, mert a hit kihűlésére hoznak el kísértéseket: „Add fel, tagadd meg, vesd el!”

Tehát Jézus megjegyzése – „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” – egy isteni, szeretetteljes próbáról szól valójában, nem szenvtelen tesztelésről?

Jó szó a próba, nyilvánvaló kell legyen a hívő embernek, hogy Isten arra akar sarkallni vele, hogy ne adjuk fel, ellenkezőleg, tartsunk ki, vállaljuk azt. Ezek az őrjöngő gyűlölettel teli cirkuszok, történeti végvonaglások minket a fölnézésre akarnak rábírni, annak fölismerésére, arra való ráeszmélésre akarnak rávezetni, hogy Isten ezeknél a szörnyűségeknél messze nagyobb. Nagyobb a neomarxizmus újabb társadalommérnökösködő találmányainál is, amelyek ellen nekünk, keresztyéneknek szellemi harcot kell vívnunk. Nagykőrös évszázados templomtornya messziről látszik. Irányt mutat, és tornya az égig magasodik, hogy az isteni szféra létezésével számolva értékeljük az eseményeket. Márpedig onnan olyan Igék hullanak, mint például ezek: „Kikért titeket a Sátán, hogy megrostáljon, de én imádkoztam értetek.” Illetve: „Ti gonoszt gondoltatok, de Isten azt jóra kívánta fordítani.”