Varázstalanítani a földi öncélúságokat

Miért ön – egy magyar teológus – kapta ezúttal ezt a kitüntetést?

A zsűri indoklásának lényege az volt, hogy a barthi teológia átformáló erejét következetesen igyekeztem érvényesíteni a saját munkásságomban, a híd szerepét próbálom betölteni a kelet-közép-európai és a nyugat-európai protestantizmus között, illetve elkötelezettséget mutatok a megbékélés iránt. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy nekem, egy magyar református teológusnak ítélték oda ezt az elismerést, hiszen eddig mindig csak az amerikai–angol, illetve a német–svájci nyelvterület tudósait tüntették ki ezzel a – valóban rangos – díjjal. Ezek szerint nem csak nekem van örömöm a teológia művelésében, mások is értékelik, amit elvégeztem. Ez persze feladatot is jelent, mert továbbra is párbeszédben kell maradnom azokkal, akik eddig megismerhették, követhették nemzetközi szakfolyóiratokban, konferenciákon, tudományos grémiumokban a németül és angolul hozzáférhető munkásságomat. Figyelemreméltó, hogy az odaítélő, vagyis a Német Protestáns Egyházak Uniója, amely több protestáns – mindenekelőtt evangélikus, református és egyesült, azaz „unionált” – egyházi örökséget foglal magában, nyitottságot mutatott a díj nekem ítélésével. Őszintén kíváncsiak voltak, mit mondhat nekik, német protestánsoknak egy kelet-közép-európai, egy Magyarországról érkező teológus Barth időszerűségéről. Ez elgondolkoztathat minket, magyarokat a viszonosság elve alapján: vajon igaz volna, hogy nekünk semmit nem tudnak mondani a nyugati protestáns egyházak?

Közbevetőleg: akik nem hisznek abban, hogy vigyázó szemüket érdemes a nyugati egyházakra vetniük, nem a sokfelé előretörő progresszív teológiákat kárhoztatják?

Amikor olyan egyoldalú sajtóhíradásokat olvasok, amelyekből az derül ki, mintha a nyugat-európai, sőt tengerentúli protestáns nagyegyházak egyöntetűen liberálisak vagy hanyatlók volnának, nehéz nem bosszankodnom. A kirívóan egysíkú megítélésekben, amelyek egyházunkon belül is előfordulnak, nem tárgyilagosság, hanem identitáspolitika mutatkozik meg: valamivel szemben szeretnénk meghatározni magukat, egyre magasabbra emelni az értékünket a nyugati egyházak sommás leszólásával. Holott ahogyan a mi református egyházunkban, úgy a német vagy svájci vagy skót testvéregyházban is többfajta kegyességi irányzat, teológiai örökség él, és ezek egymással méltányos és tisztelettudó párbeszédet folytatnak. Már pusztán ezt is érdemes eltanulni tőlük. A kölcsönös nyitottság olyan kincs, amely bibliai, protestáns, evangéliumi, és – az egyház jövője szempontjából – gyümölcsöző lehet.

Mi a jelentősége Karl Barth munkásságában a neoortodoxia jelentkezésének? Túlzás, hogy ezzel gátat vetett a liberális teológiák további térnyerésének?

A barthi teológia lényege: Isten kijelentését az Igéből kell és lehet megismerni, és nem a világ vagy a történelem éppen adott formájából, de nem is az ember szubjektív vallásos élményeiből vagy más, valláspótlékként jelentkező, illetve nagyon vallásosnak vagy keresztyéninek tűnő eszmerendszerből. Erre az ismeretre hit, azaz a Szentlélek megvilágosító ereje által jut el az ember. Vagy másképp: Isten megszólítására imádságban és hívő keresztyén életformával válaszolhatunk. Ezt jó hallanunk nekünk, magyar reformátusoknak. De talán azért nevezték Barthot neoortodoxnak, mert az istenismeret kizárólagos forrásaként az Igét, Isten önkinyilatkoztatását jelölte meg. Viszont maga Barth nevetségesnek tartotta ezt a kategorizálást, mármint hogy ortodox vagy neoortodox volna. Egy életvégi interjúban – magyarul is kiadtuk a debreceni Barth-intézet gondozásában – azt mondta: „Ha ezt a szót hallom, csak nevetni tudok.” Ezzel szemben az interjúkészítő nagy meglepetésére liberálisnak nevezte magát. Meg is magyarázza, miért: a liberális Barth szerint felelősségre vonható és nyitott magatartást jelent... Az igazán szabad ember – aki nem ismer Istenen kívül más abszolút tekintélyt maga felett – vállalja a felelősséget azért, amit mond és tesz, egyszersmind nyitott: a múlt hagyományai, a jelen lehetőségei és az iránt, ami még előttünk van.

A hitlerizmussal szembeni szellemi ellenállásban jeleskedő Barth ideológiakritikáját elismeréssel szokás emlegetni. De itthon hallani olyan hangot is, hogy megalkuvást ajánlott a honi református egyháznak a kommunista rezsim kiépülésekor.

Ez leegyszerűsítés! Barth tanításának a hasznosítása a magyar egyházban a háborút követő időszaktól a rendszerváltozásig jellemzően tendenciózus volt. Először is szögezzük le: akkoriban az egyház olyan társadalmi formációban élt, amely a keresztyén egyházak kiszorítására, felszámolására törekedett. Önkritikusan meg kell látnunk, be kell vallanunk, hogy nemcsak elszenvedői voltak az egyházban a kommunista rendszernek, hanem olyan haszonélvező réteg is létrejött, amely megpróbálta úgy láttatni az új szocialista rendszert, mint amely Isten jótetszésével találkozik. Erre hivatkozva sürgették, hogy az egyház csatlakozzon a „szocializmus építéséhez”. Körükben szokás volt Barthra hivatkozni. Hivatkozásuk igazságmagva pusztán annyi volt, hogy 1948-ban, a kommunista fordulat évében Barth Magyarországra látogatott, az akkor még püspök Ravasz László meghívására. A nemzetközi tekintélyű svájci teológus véleményére voltak kíváncsiak az itthoniak. Felmérte az ország és a magyar református egyház helyzetét, azt, hogy itt milyen rezsim rendezkedik be. Átlátta, hogy a helyzet az egyháznak nagy nehézséget okoz, nem lehet ott folytatni a társadalmi szerepvállalását, ahol a háborúval megszakadt, nem számíthat arra, hogy megbecsült stratégiai partnere lesz a kormányzatnak. Úgy gondolta a rangos nyugati vendég, azt kell mérlegelni, hogy az új környezetben, amely inkább ellenséges, mint közömbös a keresztyénséggel szemben, miképpen lehet megmaradnia, szolgálnia egyházunknak. Merthogy A keresztyén gyülekezet az államrendek változásában című budapesti előadásában leszögezte, az új államformában is egyházként kell élni és szolgálni: elsősorban arra a nagy változásra kell tekinteni, amely a golgotai kereszten történt. Még akkor is az evangéliumot kell hirdetni, ha az egyházat teljesen falhoz szorítják.

E gondolatok lettek volna úgy értelmezhetők, hogy kollaborációt tanácsol a magyar kálvinistáknak?

Erre az előadásra, a látogatására, majd a látogatása utáni 1948-as, magyar református barátaihoz írt levelére – de más félreértelmezett megnyilatkozásaira is – alapozták azt az állításukat, amely szerint „Barth Károly” üdvözölte volna a szocialista államrendben való egyházi létet, és azt ajánlotta volna, hogy fogadja el az egyház az állam által neki kijelölt szerepet. Ezzel ellentétben Barth világosan arról beszélt: ahogy nem szabad kivonulni, gettósodott létmódra váltani, úgy nem szabad elvtelenül alkalmazkodni sem – vagyis e kettő között kell megtalálni a keskeny utat. Arra pedig, hogy tényleg így gondolta, bizonyíték 1951-ben keltezett levele, amelyet a püspöki székből kényszerűen távozó Ravasz László utódjának, Bereczky Albertnek írt. Ebben a – persze csak a rendszerváltozás után ismertté vált – levélben Barth határozottan bírálta a korabeli magyar egyházpolitikai döntéseket, a református vezetők túlzott igazodását a kommunista-szocialista rendszerhez…

...amely igazodásnak része volt a proletárdiktatúra mint történelmi fejlemény megistenülésének hirdetése is, békepapok által?

Úgy van. És épp azok az itthoni teológusok – nem mellesleg Barth tanítványaiként vagy a barthi teológia értőiként –, akik ezt az egyházi torzulást érzékelték, képviselték a másik, a hitelesebb Barth-recepciót. Az utóbbi teológusoknak ez a szűk köre így értette a barthi gondolkodást: tovább kell vinni és tovább kell gondolni az ideológiakritikai potenciálját, Barth idevágó teológiai felismeréseinek tanulságát, amely figyelmeztet arra, hogy az állam bizony könnyen eltorzulhat. A tekintélyelvű, sőt totálissá torzuló állam, legyen jobb- vagy baloldali, Isten helyébe akar lépni. Ennek bizonyítéka, hogy függésbe akarja vonni mind a keresztyén embert, mind az egyházat. Barth maradandó érdeme, hogy határozottan óvott minden olyan teológiai kísérlettől, amely megpróbált a teológiából világnézeti eszmerendszert építeni. Beleértette azt is, amikor a szocialista állammal való társutas egyházi szerepvállalást teológiailag próbálják alátámasztani, hitelesíteni. Ezt a kritikai megközelítést képviselték az ő nyomdokain Török István és Vályi Nagy Ervin teológusok, csakhogy az ő írásaik nem nagyon jelenhettek meg a múlt rendszer hivatalos egyházi sajtójában.

Mennyire időszerűek a liberális vagy akár illiberális demokráciák világában – az 1968-ban elhunyt – Barth társadalomfejlődéssel összefüggő gondolatai?

Ezek továbbgondolása ma is kötelesség, hiszen éles szemmel mutatott rá, főleg életműve utolsó, töredékes munkáiban, hogy vannak a világban olyan erők, amelyeknek az emberi élet feltételeit kellene megteremteniük, ehelyett fékevesztetté, démonivá válhatnak, isteni rangot követelhetnek maguknak. Ilyen lehet például akár a gazdaság, a politika, a divat, a kommunikáció vagy az információ hatalma, varázsa vagy öntörvényűsége. Ezeknek az adottságoknak eredetileg az emberi együttélés feltételeit kellene segíteniük. De öncélúvá válásuk, abszolutizálódásuk esetén az egyházaknak, illetve a teológusoknak az a feladatuk, hogy varázstalanítsák ezeket a már-már kontrollálhatatlan hatalmakat. Abban a világban, ahol a felsoroltak bármelyike kizárólagos érvényre törekszik, manipulálná, elnyomorítaná az egyént, elnyelné az élet többi területét, illetve függőségben tartaná az emberi együttélés rendjét meg a vallási szervezeteket is, rá kell mutatni ezek bálvány voltára. Jézus azt tanította, a császárnak kijár az adó, de nem jár az isteni hódolat. Nem kis részt erre a jézusi különbségtételre épül a nyugati civilizáció, ezért időnként meg kell nézni, nem akadályozza-e valami ennek az elvnek az érvényesülését.

Elvonatkoztatva a totális államok kérdésétől, sokszor nem pusztán annyi történik, hogy fedésbe kerül az egyház és egy politikai alakulat nézete egy-egy etikai kérdésben, például: melegházasság örökbefogadással, aktív eutanázia? Tehet-e az egyház arról, hogy egy-egy párt – nyilván napi politikai, illetve közvéleménymérésekkel alátámasztott szavazatmaximálási céllal is – tematizál ilyen húsba vágó kérdéseket?

Természetesen nem baj, sőt helyénvaló, ha egy társadalom értékrendje legalább részint összhangban van a kereteiben működő egyház krisztusi értékrendjével és etikai konzekvenciájával. Mutassunk rá: lehet, hogy a társadalom értékrendje, véleménye éppen annak köszönhető, hogy az egyházak huzamosabb ideig, akár évszázadokon át jó hatásfokkal fejtették ki tevékenységüket a nevelés és a kultúra által, azaz jó interakciót valósítottak meg. De nem a politikai szlogenek szintjén kell az értékekért kiállni, hanem módszeres munka által.

Hogy érti ezt?

Az a mindenkori tapasztalat, hogy a politika – mindegyik politika, legyen az jobb- vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, kormányképes vagy ellenzéki – arra törekszik, hogy a hatalom érdekében lojalitást vívjon ki, identitást formáljon, ennek érdekében tematizálja a közbeszédet. Sajnos az egyház legfeljebb csak „leköveti” ezeket az eseményeket, meg sem kísérli, hogy kezdeményező legyen egy-egy olyan kérdés társadalmi vitájában, amelyben kellene hogy legyen mondanivalója, hiszen benne él a világban. Mindössze rácsatlakozik mondjuk az elhatárolódás retorikai szólamaira, vagy éppen bezárkózik, nem mond semmit. Kullogunk az események után, nem mi tematizáljuk a közbeszédet. Ahhoz azonban, hogy az egyház kompetensen szólalhasson meg, több időt, energiát, szakembereket és további feltételeket kellene igénybe venni, hogy az egyház által vállalható álláspont kiérlelődhessen, például a genderideológiával vagy éppen az életvégi etikai döntésekkel kapcsolatban.

Nem éppen ezzel az érleléssel szalad el az idő? Sokszor olyan egyértelműen kiolvasható a Szentírásból egy-egy válasz a teremtés rendjével összefüggő bioetikai kérdésekben!

Egyre komplikáltabb az életünk, nem várható el egyetlen egyházi vezetőtől sem, hogy minden kérdésben – legyen az gazdaság- vagy szociálpolitikai, illetve bioetikai vagy szexuáletikai vonatkozású – kompetens módon, szakszerűen és felkészülten tudjon megnyilatkozni. Sajnos kispóroljuk azonban annak a feltételeit, hogy támogatni lehessen őket. Nincsenek háttérintézményeink vagy legalább idejében felállított, akár állandó szakmai grémiumaink, amelyek elemző háttérmunkájukkal előkészítenék a hivatalos megszólalást adott témákban. Ha csak retorikai szólamokra futja, illetve ha politikai erők paneljeit vesszük át, némi keresztyén mázzal leöntve, és azokat próbáljuk a magunkénak feltüntetni, senki sem fog minket komolyan venni. Nyilván szegénységi bizonyítvány, ha külső legitimációs igényeket fogadunk el: amikor kritikátlanul vállaljuk a nekünk kijelölt társadalmi szerepet, amikor akár liberális, akár konzervatív politikai erő sikerrel várja el tőlünk, hogy csatlakozzunk az általa képviselt mainstreamhez. Ez mindenütt megtörténhet, Nyugat-Európában és Kelet-Közép-Európában egyaránt. Ha mi ezt kritikátlanul megtesszük, ha engedünk az ilyen rejtett vagy nyílt ajánlatoknak, „defektes egyház” maradunk, hogy Barthot idézzem. Meg kell találnunk a saját hangunkat, mondanivalónkat az adott társadalmi helyzetek, jelenségek értékelésében. Ráadásul Krisztus közösségének figyelnie kell azokra is, akik kárvallottjai, elszenvedői bizonyos politikai és gazdasági döntéseknek vagy az azokhoz kapcsolódó ígérgetéseknek, és így kirekesztve érzik magukat. Értük is van missziós, illetve diakóniai felelősségünk, értük is engednünk kell a jézusi szeretetparancsnak, a templom kapujának előttük is nyitva kell állnia.