Vigasztalás az örök élet üzenetével

Többször hirdeti egy héten a test feltámadását és az örök életet a ravatal mellett a lelkész házaspár. Egyetemi tanulmányaik idején és a Hollandiában töltött esztendő alatt készültek fel az igei üzenet átadására. A szolgálatuk alatti több száz temetésen szembesültek azzal, mennyire különbözően fogadják a gyászolók a halál megmásíthatatlan valóságát. Vajon léteznek ilyenkor megfelelő mondatok?

A gyászban átélt fájdalom nem a hitetlenség jele! – szögezi le elöljáróban az esperes. – A hozzátartozók viselkedésétől függ, milyen módon közelítünk a halálesethez. Vannak, akik el- és bezárkóznak: egyedül akarják végigjárni a gyász természetes útját. Ők majd a hétköznapjaikban keresnek vigasztalást. Nekünk mindig az egyház igaz tanítását kell átadnunk. Isten nem adott erre pontos, általánosan alkalmazható útmutatást, így mi sem tudunk olyan „receptet” ajánlani a leendő szolgatársaknak, amit csak úgy elő lehet húzni, ha temetésre készülnek. Másként szembesülnek a halállal az emberek a neveltetésüktől, a hitüktől, sőt még a hangulatuktól függően is. Már a temetés bejelentésének ténye sem puszta adatfelvétel. Látjuk a sérültség pillanatnyi fokát, és ahhoz szabjuk az első megszólalásainkat is. Előfordul, hogy nem egyszerre érkeznek a hivatalba a gyászolók, ilyenkor is szükségszerű a diszkréció! Nem mindenkinek ugyanolyan veszteség a bekövetkezett esemény. A feltámadás üzenetét már ekkor tolmácsolhatjuk. Intellektuálisan kétféleképpen fogadják ezt. Némelyek lehúzzák a redőnyt, mondván, ők nem hisznek az örök életben, mások megnyugvást éreznek a majdani találkozás tudatában – részletezi a lelkipásztor.

– Jézus is egyedi módon közelített a gyászesetekhez – veszi át a szót Gaál Sándorné Eszter. – Ahány alkalommal kell valamelyik hozzátartozóját elkísérnie a minden élők útjára valakinek, annyiszor élheti meg eltérően a veszteséget. Protokoll nem létezik, lehajlás igen, és arra törekszünk, Isten vigasztaló üzenete kézzelfoghatóvá váljék számukra. Ilyenkor a gyászolók beengednek a személyes életükbe. Épp a törékeny valóságérzékelésük miatt megmaradnak a szavaink, a gesztusaink az emlékezetükben egy életre. Óriási a felelősségünk, hogy a teremtő Atya és a megváltó Jézus érintését miként mutatjuk be.

– Emberlétünk örök kérdéséhez érkezünk, előbb elméletben, aztán szerettünk halála után a gyakorlatban keressük, mi lesz a földi élet vége után – fejti ki Gaál Sándor. – Átjárhatóságot keresünk az ideát és az odaát között. Önvigasztalásból fakad, hogy az elszakítottságot szeretnénk feloldani. Az utóbbi nem újkori jelenség, lapozzunk bele akár Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok című, 1786-ban megjelent könyvébe, olvashatunk arról: a távozónak és a maradónak is készülnie kell – mindenekelőtt sok-sok célirányosan fogalmazott imával – a várhatóan bekövetkező eseményre. Mindezeket a sorokat a Szentírás alapján szedi csokorba a „magánosságban működő prédikátor” – ahogy a szerző bemutatja magát.

Mivel a gyertya, a gyász és a halottak napja a keresztyén világban is megbecsült helyet foglal el, felvetődik a kérdés, miként tudják a tárgyak és a fogalmak helyesen tükrözni a református egyház törekvését. Az esperes-lelkipásztor azzal folytatja a gondolatmenetét, hogy Jézus önmagáról jelentette ki: ő a világ világossága. A gyertyával kapcsolatosan az a véleménye, hogy a fénye megnyugtató, harmonikus, emlékező csöndet teremt körülöttünk. Úgy látja, hitünk megnyilvánulása, ha ünnepeinken vagy megszentelt hétköznapjainkban Igék felidézésével gondolunk vissza az elhunytra. A halottak napja pedig különösképp megmutatja: egy korszak lezárult, földi értelemben már nem tehetünk semmit a szerettünkért, reménységünket Krisztusban élhetjük meg.

A földbe vetett mag példázatát talán soha olyan figyelemmel nem hallgatják, mint a gyászistentiszteleten – ez Gaál Sándorné mély megtapasztalása. Felteszi a kérdést: hogyan kapunk új testet? Úgy, hogy ez a mostani a földben nyugszik, akár az elvetett mag, s mint ahogy Jézus is feltámadt a halottak közül, úgy ruházza fel Isten az övéit új testtel (1Kor 15). Ez már nem a régi, hanem a soha nem látott, új megjelenési forma lesz – és épp ez a reménység töltheti el a legnagyobb bánattal birkózó gyászoló lelkét is. A veszteség pillanataiban sokan próbálnak valamilyen folytatásban, újrakezdésben kapaszkodót találni. Ilyenkor kerül elő a közbeszédben az úgynevezett újraszületés – vagyis a reinkarnáció gondolata. Fontos azonban különbséget tenni a keresztyén újjászületés, feltámadáshit és a reinkarnáció között.

Az újjászületés a Szentlélek munkája, amelyet csak az élhet át, aki Jézust Megváltóként fogadja el. Ez nem emberi érdem, hanem kegyelmi ajándék az istenhitet megélő ember számára. A feltámadás pedig nem valamiféle általános, metafizikai folyamat. A jelenlegi test lebomlik, de mivel a tudat a személyiségnek csak egy része, Isten nem a lényünket szünteti meg, hanem új testtel ruház fel.

A következőkben arról beszélnek a lelkipásztorok, megszólítja-e az Ige a gyászolókat, és jönnek-e később a gyülekezetbe – Eltérő a gyakorlat – avat be gyászolókkal folytatott sok száz lelki beszélgetéssel a háta mögött Gaál Sándorné. – Az, hogy a szertartás előtt és a temetés után is név szerint megemlékezünk a hozzátartozójukról, személyesebbé teszi számukra ezt a két istentiszteletet. A templomba nem járók akkor maradnak a gyülekezetben, ha a zsoltárok, dicséretek éneklése egekbe emeli a lelküket, és ha az imádságok világosan fogalmazott hálaadások, kérések Istenhez: a XXI. század nyelvén, érthetően szólnak. Nemegyszer hallottuk tőlük: nem tudják, mit kell tenniük az istentiszteleten. A lelkészek, a presbiterek a kialakított szolgálati rend szerint a templom ajtajában fogadják az érkezőket. Távozáskor a lelkipásztorok kézfogással búcsúznak. Már az „Áldás, békesség!” köszöntés is megalapozhat egy későbbi beszélgetést. Örül a lelkünk, ha a gyülekezeti tagok is körülveszik az útkeresőt, a gyászolót. Ha a temetés után nem jelentkeznek, felhívjuk őket vagy meglátogatjuk a családot. Van, aki három év múlva érez késztetést, hogy felkeresse Isten házát. Előfordul távolságtartó válasz is: mi már lezártuk ezt… A gyászolók vasárnapja előtt névre szóló meghívást postázunk, felsoroljuk, abban az évben kit kísértünk el utolsó földi útján. És ha egyszer valakinek a szívéig hatol Isten megszólítása – az a csendes, mégis ellenállhatatlan hívás –, az ott marad a gyülekezetben. Ez nem rajtunk múlik. Nem tudjuk sem siettetni, sem késleltetni a megtérés folyamatát. A Szentlélek az, aki munkálkodik – rajtunk keresztül – fejti ki meggyőződését a lelkipásztor.

Az esperes több ezer prédikációval a lelkében és a jegyzeteiben vallja: az Ige hirdetésének csodája mellett nem mehetünk el szó nélkül. Gyülekezetvezetőként szinte azonnal észreveszi, ha valakit megérint az Ige. – Nincs két egyforma istentisztelet, sem temetésen, sem a templomban. Bár ez nem interaktív cselekmény, mégis számos jel utal arra, eljutott-e a címzetthez az üzenet. A hangnem, a hangsúlyozás eszköz a kezünkben, hogy a figyelem, a fogadtatás, egy-egy nyitott tekintet vagy megbillenő váll mozdulata visszajelzést adjon: jó irányba indultunk.

Innen már egy másik, mélyebb kérdés is kibontakozik: nem ritka, hogy valakinek – akár egy hívő testvérnek, akár egy keresőnek – meginog a hite. Lehet, hogy az Istenbe vetett bizalom rendül meg, máskor egyházi személy, vezető szavai vágnak sebet. De a hit tárgya Isten, ezt a kapcsolatot szükséges helyreállítani. Ami a kettő között áll, az útjelző: mi eszközök vagyunk az Úr kezében. Ilyenkor lehet, hogy egy fizikai ölelés gyógyítja a lelket – magyarázza Gaál Sándor.

– A jó pásztorhoz kötődés felbecsülhetetlen érték – egészíti ki Gaálné Eszter. – Óriási felelősség képviselni az Urat.

Újabb kérdés vetődik fel: szükségesek-e a hithez teológiai ismeretek? – A Heidelbergi Káté 21. kérdése éppen erről szól: milyen az igazi hit? – válaszol Gaál Sándor. – Eszerint nemcsak bizonyos tudás vagy ismeret szükséges ahhoz, hogy igaznak tartsuk, amit Isten kijelentett az ő Igéjében, hanem erős bizalom is, amelyet az evangélium által a Szentlélek gerjeszt a szívünkben. Ezáltal nyerhetünk bűnbocsánatot, örök üdvösséget ingyen kegyelemből, Krisztus érdeméért. Ha valakinek meggyengül a hite, nem elég pusztán a tudását gyarapítania – a bizalmat kell helyreállítania a Teremtő iránt. Ugyanakkor ha valakit csak a hite vezérel, de nem ismeri az alapvető igazságokat, nem talál biztos talajt a lába alatt. Az Isten felé vezető úton sok kérdés merül fel: a teremtéstől a fogantatáson, halálon és feltámadáson át a bűnbocsánatig és a kegyelemig. A hit nem puszta érzület, és nem is csupán ismeretanyag – hanem élő kapcsolat Istennel, amely egyszerre kíván bizalmat és igazságismeretet.

Az istenképet firtatva azt a választ kapjuk a gyülekezetvezetőtől, hogy a mentális, lelki kapcsolatunk határozza meg, miként képzeljük el a Teremtőt. Úgy látja, az emberi agy képekben gondolkodik, még akkor is, ha nem készítünk Istenről fizikai képet, szobrot, bálványt. A hangsúly nem is ezen van, hanem azon, hogyan fogadjuk be őt a szívünkbe.

– Ha Istent Teremtőnek, Megváltónak ismerjük el, akkor közel járunk az igazsághoz – mondja. – Ha nem csupán jó cselekedeteket próbálunk gyűjteni, hogy kedvező színben tűnjünk fel előtte, akkor a kegyelmet is mélyebben, valóságosabban tudjuk elfogadni. A történelem során már túlléptünk azon a gondolkodáson, amely szerint a mennyországba vezető út búcsúcédulák vagy pénzzel megváltható jegyek révén biztosítható. Sem anyagi eszközökkel, sem erkölcsi teljesítménnyel nem lehet bebocsátást nyerni Isten országába. Az üdvösség a hitből fakadó kegyelem ajándéka. Ezért nehéz elképzelni magunknak Istent, mert nem földi kategóriákban szükséges gondolkodnunk róla. Amint kilépünk e keretek közül, megnyílik az esély, hogy elfogadjuk az Atya rendelését.

Számontartó közeg, élő közösség fogja karon a befogadó nyíregyházi eklézsiába betérőket. Ez az egyházközség szélesre tárja a kapuit mindenki előtt. Aki csak indíttatást érez, menjen bátran, közöttük otthonra találhat! Széles a beágyazottsága a helyi társadalomban is. A hétköznapokban a hívek szorosabb-lazább kapcsolatokat ápolnak egymással: munkatársak, barátok, különböző közösségek tagjai. Figyelnek egymásra. Ebben a templomban feltűnik, ha valakinek rendszeresen üres a helye. Érdeklődnek egymás iránt, betegség vagy más megrázkódtatás esetén odaállnak a testvér mellé: Isten szeretetét, személyre szóló meghívását tolmácsolják egymásnak. A hasonló érdeklődésűek csoportot alkotnak, gyülekezeti kisközösségekben fonják szorosabbra együttműködésük szálait. A manapság sajnos divatos elkülönülés nem szabdalja újabb részekre a Krisztus-testet. Szeretetvendégség, kántálás, házi istentisztelet, online kapcsolattartás, beteglátogatás – csupán néhány lehetőség arra, hogy a testvérek kezet nyújtsanak egymásnak. Végső soron: Istennek.