„Vigyük be Jézust az ő világukba”

A film hatására szerettem volna megismerni azokat, akik épp „javulnak”. Busszal érkezem Rákospalotára. Nincs időm körülnézni, csak a nagy, szögesdróttal ellátott kerítés tűnik fel. Máris megérkezik Kerekes Szabolcs, az intézet lelkésze, mosolyogva int, hogy üljek be mellé. Behajtunk a nagykapun. A beléptetésnél bemondja a nevem: ma Illényi Éva az önkéntes kísérőm. Leparkolunk. Idegenvezetőm azt mondja, hagyjam kint a táskámat, a telefonomat, jobb a békesség. Több csoportot is meglátogattunk: vannak a letartóztatottak (nem előzetes), a javítóintézeti, a speciális gyermekotthoni részleg és az anyaotthon lakói. Én nem látok különbséget, nagyjából azonos korú lányok: barnák, szőkék, soványak, teltek, izgágák, hangosak, olyanok, akikkel találkozunk a szakiskolában, a moziban, a közértben, a főtéren.

Az első szobába belépve Szabolcs hangosan köszön, hogy a lányok meghallják, megjöttünk. Bemutat. Nem csodálkoznak. Megszokták, hogy mindig jönnek önkéntes segítők, örülnek nekem. „Szia, Évi. Én Vivi vagyok. Évi, Vivi…” – mosolyog. Úgy tűnik, hamar befogadnak. Egy nagy fekete macska fekszik az ágyon, Démonnak hívják. Talán terápiás macska? Végig csöndben napozik a beszűrődő napfényben. Körbeüljük az asztalt, a lányok máris sorolják, melyik éneket énekelnék szívesen. Amolyan kívánságműsor: „A négyest, Szabolcs! Nem, a kettest!”

Szabolcs előveszi a gitárját, és már szól is az ének:

„Amikor teljes sötétség borul reám,
És amikor kialszik minden fény…”

„Szabolcs, a 12-est is kérjük!” A gitár újra felcsendül, és a lányok mosolyogva, örömmel éneklik:

„Lelkem vágyik utánad,
Ott az otthonom, ahol te vársz.
Az asztal mindig terítve nálad,
Vándorló életem hazatalál.

És látom már, amit szem nem lát,
Új világ tárul fel, kegyelmed formált át.
Új ember lehetek Jézusban,
Lelkem fellélegzett, tudja, hogy otthon van…”

A nevelő néha rám mosolyog. Érzek benne egy kis „elnézést a körülményekért” kifejezést, de lehet, hogy csak elfogadó. Elfogadta a lányokat is. Én is csatlakozom az énekléshez, a szövegek rám is hatnak, magam is nyitottabb leszek.

Szabolcs már a telefonbeszélgetésünkkor szól az intézetről, amelyet mára már magáénak érez. Fontosak neki ezek a fiatalok, akik hibát követtek el, kisebbet-nagyobbat. A lányok néha beszélgetnek, Szabolcs fegyelmez. Érzem, kellenek a keretek. BV, zsaru, lopás, drog, anorexia, börtön… Csak néhány szó, amely elhangzik itt. Az egyik csoportban két lány kéri, hogy beszélgessünk négyszemközt. – Szabolcs, lehet? – kérdezi az egyik. Megengedi. A lány invitál: – Jöjjön. Én kicsit szorongva követem a szobájába. A falon különféle érmek: futásért, röplabdáért és kosárlabdáért járó díjak. – Szeretek sportolni – mutatja büszkén a kitüntetéseit, nevezzük Lilinek. – Azért hívtalak be, Évi, mert könyvet írok, s meg akarom mutatni neked – és máris elővesz egy A4-es füzetet. Lili kézzel veti papírra a történetét, szépen formálja a betűket, meglepően helyesen ír. A cím: Egy élet és egy szerelem… A szöveg magával ragad. Néha felnézek, a szeme nagy, mosolygós. – Milyen terveid vannak még? – kérdezem. Azt mondja: – Van már egy szakmám, dajka vagyok és elvégeztem egy év pincérkedést is. A célom a Harvard-egyetem.

Itt megállunk, talán a reakciómat várja. – Komoly tervek – mondom. Úgy érzem, hogy szeretne tovább beszélni. Hagyom. Néha bejön a szobatársa, Lili megkéri, hogy menjen ki. A lány szót fogad, elnézést kér.

– Hogy kerültél ide? – kérdezem.

– Több testvérem van. Az egyik húgom is itt van. Verekedésbe keveredtünk. Már bánom, de akkor nem tudtam, hogy mit csinálok. A párom kért meg rá.

A megbánás jeleit valóban látom a mélybarna szempárban. Megkérdezi, tudok-e segíteni neki a könyv kiadásában. Már többen ígérték. A könyv borítója is elkészült már, a nevelő rajzolta. Egy szerelmespár ül egy padon a fa alatt. – Ezek mi vagyunk. De már mást akarok, nem azt az életet – tudatja, majd mosolyogva kimegy.

Most a szobatársa kezdi a beszélgetést. – 11 éves korom óta drogoztam. Azért cuccoztam, mert mindenki azt csinálta. Két éve vagyok tiszta, de még mindig érzem a drog hatását. Szerinted mit csináljak? – kérdezi. Mondom: sportolj. – Azt nem szeretek – jön a válasz. – Akkor énekelj. – Azt sem szeretem – válaszolja. – Pedig apám énekes. Most ő is börtönben van. Voltam 37 kiló, anorexiával kezeltek, aztán 45, majd meghíztam 80 kilóra – folytatja. – Éppen ezért kellene a sport – mondom –, azzal termelsz adrenalint is, olyan, mint a drog, csak pozitív. – Mondja a magáét, nem vár visszacsatolást. Csak ki akarja adni magából.

Megérkezik Szabolcs, mennünk kell. Elköszönök. Közben megértem, hogy az intézetben több az olyan fiatal, aki bent nagyobb biztonságban érzi magát, mint odakint. Eszembe jut a kérdés: mi lesz, amikor kikerülnek innen, van-e utánkövetés? Biztos lesz közöttük olyan, aki a társadalom hasznos tagjává válik, dolgozni fog. És lesz közöttük visszaeső is, mert többgenerációs bűnözőcsaládban nőtt fel.

Szabolcs mondatai megnyugtatnak: – A bűnök nagy része törvényileg is szabályozva van, elévül. Vagyis lehet újrakezdeni. 18 éves kor után, ha nem súlyos a bűncselekmény, nem lesz priusz. De hogy kin múlik a jövő? Az esetek többségében olyan halmozottan hátrányos fiatalok kerülnek be az intézetbe, akik a negatív minta, a szeretetéhség, az elhagyatottság és kényszerítés hatására válnak agresszívvá, erőszakos bűnelkövetőkké. Ahhoz, hogy megértsük a nevelőintézetekben élő fiatalok és az erőszak kapcsolatát, meg kell ismernünk a családi körülményeiket. – Nem volt jó gyerekkorom. Sokat vertek– mondja egy másik csoportban egy tini. Megfogja a kezem. Hozzám bújik. Azt mondja: – Szeretem magát.

Rámosolygok. Neki ennyi válasz elég. Így ülünk végig, miközben megy az éneklés: „Jöjj Jézushoz, még nem késő. Jézus a te megmentőd. Ő az út, az igazság. Őáltala élhetsz tovább.”

Egy hét múlva újra találkozom az intézet lelkészével. Mosolyog, jókedélyű. Kerekes Szabolcs eredetileg gépészmérnök–matematikus végzettségű, egy szoftverfejlesztő vállalkozást vezetett. A rendszerváltás után hazánkban lehetőség nyílt gyülekezetek alapítására, aminek ő maga is részese lett. A Barnabás Csoport Alapítvánnyal kezdett el dolgozni. – Gyerekként még tudatos ateista voltam. Nagybátyám, Pánczél Tivadar református lelkész volt. 14 évesen kötelező jelleggel konfirmáltam. Fiatalon még tiltakoztam minden ellen, ami a vallással kapcsolatos. Hippiként éltem az életem, majd egyszer csak otthon megérintett Isten. Letérdelve olvastam a Bibliát, imádkoztam. A barátom ráérzett a változásra, és meghívott egy gyülekezetbe, ott megtértem – tekint vissza saját történetére, mintegy ismerkedésként.

A segítő szakma Kerekes Szabolcsot a megtérése óta érdekli. Miért éppen a lánynevelő? – kérdezem. – Dani Eszter (ma a Zsinat Missziói Irodájának vezetője) hívott a Rákospalotai Leánynevelő Intézetbe azzal, hogy szeretné elindítani ezt a szolgálatot. Az első tapasztalataim nagyon rosszak voltak – idézi fel a kezdeteket Szabolcs. – Sok lány csak azért jött, mert ezeken a foglalkozásokon találkozhattak egymással, nem érdekelte őket a hit, nagy ellenállás volt bennük. Mi a munkatársakkal hittel cselekedtünk, úgy éreztük, ha kitartunk, Isten országa valahogyan megérkezik. Most is vannak, akikben hazug az érdeklődés. Mégis mondhatom, hogy többen őszintén keresik Istent, és csillog a szemük, olvassák a Bibliát, hatással van rájuk Isten igéje.

Szabolcs hetente jár be az intézetbe, már tíz éve, és gyakran él meg kudarcokat is. – Egészen különböző lelkiállapotban vannak a lányok. Sokszor sikítozva hozzám rohannak, leülnek, figyelnek, de van olyan csoport, amelyik ellenáll, ki sem akarnak jönni a szobájukból. Előfordul, hogy elkezdjük, és közben kizökkenti őket valami, a háttérben lehet valami feszültség a csoportban, ilyenkor váratlanul, éneklés közben is összeverekednek, tépik egymás haját – részletezi Szabolcs. – De tudom, mennyire nehéz összezárva lenni olyanoknak, akik nem egy családból valók. Ilyenkor próbálom kideríteni az ellenállás okát, megtalálni azokat a lányokat, akik szívesen beszélgetnek, a többieket pedig elengedem. Ha el tudják fogadni, hogy létezik szerető Isten, már csak egy lépés választja el őket attól, hogy hitet kaphassanak.

Amikor bent voltam, azt láttam, hogy az énekeket sokan már fejből tudják. Mit jelenthet nekik, hogy énekelhetnek ilyen dicséreteket? – Az a szerepe, hogy megérkezzenek a szétszórt figyelemből. Egy ponton azt mondom: „Lányok, szeretném, ha mindenki idefigyelne, mivel ezek nagyon mély imádságok, Istennek éneklünk. Ez nagyon szép formája az imádságnak.” Így készítem fel a légkört az Isten igéjéhez – magyarázza Szabolcs. Felmerül bennem a kérdés, vajon mennyire lehet őszinte az Istenhez fordulása annak, aki korábban lopott, hazudott, még rosszabb esetben ölt. Hogy lehet itt másfelé terelni a gondolataikat? – kérdezem mintegy megoldásra várva.

– Egyértelműen kell beszélgetnünk velük az evangéliumról is. Tudniuk kell, hogy az evangélium az az üzenet, amelyet az Úr Jézus hozott, és amelyet az apostolok is hirdettek. És itt nem csak arról beszélek, hogy bűnös vagy, de Jézus Krisztus meghalt érted a kereszten. Ezt fontos elmondani, de ezenkívül még sok biztatást ad Isten, és ezeket más keresztyén hívőknek is újra és újra hallani kell, például hogy „jöjjetek ki hozzám mindnyájan, akik meg vagytok fáradva” vagy „ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék”. Ez is az evangélium része. A lányokat is arra vezetem rá, hogy az ő útjukon mi az örömhír, hogy el akarjanak indulni Isten felé. Abban bízom, hogy ebbe az akaratba bele tudnak kapaszkodni. Bátorítom őket abban, hogy keressenek gyülekezetet, amelyikben megtalálják a közösséget Istennel, amely gyógyító, és amelyikben bűnbocsánatot kapnak; ez megtarthatja őket tisztán akkor is, amikor visszatérnek a nehéz világukba.

– A Javító című filmben hangsúlyosan látható, hogy a lányokban erős az agresszió, sok a verekedés, rángatják egymást, sok a trágárság, a nemi vágyak előretörése, leszbikus hajlamok. Mit tudsz nekik ilyenkor mondani?

– Nagyon különböző hátterű és lelkületű lányok vannak. Nincs állandó séma. Van több olyan lány, akik egyáltalán nem ismerik a szüleiket, állami gondozásból kerültek ide; van, aki átélte, hogy meghaltak körülötte a szülők. A bírósági rendszer a konkrét bűncselekményt bünteti, csak kis mértékben veszik figyelembe, hogyan jutott el valaki a bűnelkövetésre. Itt van, aki betöréses rablásban vett részt. Ezek a lányok egyszerűen bekerülnek egy csapatba, félelemből eleget tesznek a férfiaknak, és így válnak csoportos elkövetőkké. Sok a súlyosabb bűncselekmény, nem védekezhetnek szabadlábon, a javítóban töltik az előzetest. Pszichológus is foglalkozik velük. Én viszont úgy tudok egy beszélgetésben melléjük állni, ha először rátalálnak Krisztusra. Arra koncentrálok, hogy Istent megtalálják, és ebből fakadjon minden döntésük.

Vannak-e emlékezetes, jó pillanatok? – Több ilyen van, mosolyog Szabolcs. – Néhány alkalommal bevihettem a javítóba programokat. Ilyenkor 16 tagú szolgáló csoport jön velem: reggel istentiszteletet tartunk, majd kiscsoportos játékok következnek, sportversenyek, este pedig keresztyén koncert. A tábor mély megtéréseknek egyik helye, itt voltak már csodák. Egy beszélgetés alkalmával az egyik lány – súlyos bűncselekménnyel, gyilkossággal a háta mögött – egyszer csak felemelte a kezét, és azt mondta: – Megbocsátott nekem Isten. – Hátul ült, távol tőlünk. – Mire gondolsz? – kérdeztem. Erre azt válaszolta: – Most, hogy beszélgettetek, imádkoztatok, nekem eltűnt a szoba, és újra ott voltam, kívülről láttam a gyilkosságot, azt, hogy milyen szörnyű az, amit csináltam. Egyszer csak azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy ott van Isten és lát engem. És hogy teljesen megért mindent. Akkor csak azt tudtam neki mondani, hogy bocsáss meg nekem. És ő megbocsátott.

Ezt olyan bizonyossággal mondta, hogy látszott rajta, ő ezt megélte, Isten megbocsátott neki. Teljesen megváltozott az élete. Addig féltek tőle lányok, utána a kedvence lett a csoportnak, ő vigasztalt másokat. Elkezdett nagyon keményen tanulni, leérettségizett, egyetemre szeretne bekerülni.

Végezetül arról kérdezem Szabolcsot, mit üzenne azoknak a szülőknek, akik hét percet foglalkoznak a gyerekkel. – Gyengül a családi kör megtartó ereje: régen esténként összeültek a családtagok, megbeszélték a napi eseményeket. Ma a sivár családi kapcsolatok miatt magányossá válnak a gyerekek. A szülőnek tudnia kell, hogy sokkal jobban odafigyel a gyerek rá, ha a nyitottság őszinte. Nem baj az, ha a szülőnek sokat kell dolgoznia, de amikor összetalálkozik a gyermekével, akkor minden ízével rá koncentráljon, hogy ne elítélje, hanem meghallgassa a gyerekét. A gondoskodást tudatosan kell gyakorolni. Egyetlen Oscar-díjas film sem tudja azt adni, amit egy édesanya vagy édesapa akár egyetlen mondata. A társadalomnak is óriási a szerepe, hiszen a tinédzsermunka közösségépítés: ne kényszerítsük át őket a mi keresztyén-felnőtt kultúránkba, hanem vigyük be Jézust az ő világukba. Legyünk ott velük, mint Jézus Máté házában.