Nemrég beszélgettem egy szolgatársammal, akiből szokatlan őszinteséggel szakadt ki, hogy szeretett egyházunkban néha még nyomokban sem tapasztalja a testvéri szeretetet és az elfogadást, viszont érzi a maró gúnyt, és elszenvedi az éles kritikát. Miért tesszük ezt egymással mi, keresztyének, akiknek jó példával kellene járniuk egymás és a világ előtt? – szegezte nekem a kérdést. Ha őszintén magunkba nézünk, be kell vallanunk, hogy néha könnyelműen fogalmaztunk meg ítéletet, vagy meggondolatlanul gázoltunk akár lelkipásztor testvéreinkbe is: miért ezt mondta, miért nem azt? Miért erről szervez konferenciát, miért nem arról? Miért ezt hívja meg előadónak, miért nem azt? Miért így fogalmaz a közösségi médiában, miért nem úgy? – és még hosszasan sorolhatnám a kritikáinkat a kegyességi irányzatoktól a pártpreferenciákig.
Talán eljött az ideje annak, hogy megálljunk egy pillanatra, magunkba nézzünk, és legalább próbáljuk megérteni a másik ember helyzetét, motivációját. Mert abban biztos vagyok, Isten nem örül annak, hogy teret engedünk a viharos szeleknek, amelyek szétzilálják egyházunkat, gyülekezeteinket és közösségeinket. Nem volna jó, ha a mostoha idők áldozataivá válnánk mi, református hívek, köztük lelkipásztorok is.
Amikor e sorokat írom, kint erős szél tépázza a növényeket, az épületeinket, a tűzoltók folyamatosan kapják a riasztásokat, rohannak egyik helyről a másikra. Hatalmas fákat dönt ki a szél, megrongálva házakat és kerítéseket. Milyen szomorú a fékeveszett rombolást látni! Ez a szélenergia akár hasznos is lehet. Hiszen egy erőmű a modern ember számára elengedhetetlen elektromos árammá tudja alakítani. A szél, amely hatalmas pusztításra képes, jó célra is használható, ha megfelelő mederbe tereljük az erejét. Lehet káros és hasznos, minden attól függ, képesek vagyunk-e átalakítani a benne rejlő erőt. Lehetne a szélerőműhöz hasonlatos hitünk, amely erejével képes megújítani a közösségeinket.
A legnagyobb kihívás, amellyel szembe kell néznünk, hogy megértsük: az egyházunk nem csupán épület vagy összejövetel helye, hanem élő közösség, ahová tartozunk, ahol Isten szeretetével és elfogadásával találkozunk. Nemcsak én vagyok az Istené, hanem a mellettem ülő ember is, bármennyire különbözik is tőlem.
Visszaemlékszem gyermekkorom éveire, amikor valaki, aki nem ismert, de tudni szerette volna, ki vagyok, nem azt kérdezte: hogy hívnak, ki vagy, hanem azt: kié vagy? Így kilétemet elsősorban hovatartozásom határozta meg: az, hogy milyen családba születtem, kik a szüleim, nagyszüleim, testvérem, milyen vallású vagyok, mi az anyanyelvem. Éppen ezért minden kérdés előtt fontos tisztázni: tudom-e, kié vagyok? A Heidelbergi Káté első kérdésre adott válasza: „Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Nézzünk így a világ problémáira, a köztünk lévő feszültségekre, az egyházunkban jelentkező kihívásokra! Így gondoljuk át Krisztus egyházát a XXI. században, hogy hozzá, a mi Megváltó Urunkhoz tartozunk. Legyen ez az origója annak, hogy legalább megpróbáljuk megérteni a másikat! Beszélgetnünk kell egymással, közösen kell imádkoznunk. Egyesítsük erőinket, és a szél erejével Isten országát építsük! Szeretem Radnóti Miklós verssorait: „Ember, vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt, emez a vad jelen, – / hordozd szivedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen.”
Ahelyett, hogy csupán a kritikát fogalmaznánk meg a másikkal szemben, keressük a közös nevezőt! Ha képesek vagyunk átalakítani a bennünk lévő feszültséget mások javára termő erővé, akkor új lehetőséget adunk arra, hogy egyházunk valóban Isten országát jelenítse meg. Legyünk tényleg hídépítők, akik a szeretet és az elfogadás hídján át segítünk az embereknek eljutni Istenhez és egymáshoz. Épp itt és most, nem hagyhatjuk, hogy a viharos szelek elragadjanak minket.
A szerző esperes-lelkipásztor, Somogyi Református Egyházmegye.