Isten arra hív, hogy ne csak az út végén keressük Őt, hanem hogy meglássuk az arcát a jelenben. Farkas Zsuzsanna húsvét utáni írása tavaszról, búcsúzásról és elengedésről, szabadulásról a bezártságból.
Múlt hétvégén történt. Addigra hol látható módon, hol észrevétlenül, de megérkezett a tavasz: olykor egy kis havazással, de ébresztve a természetet. Mindig is ez, a húsvét utáni, feltámadásról tanúskodó rügyfakadás volt a tökéletes időpont arra, hogy ellátogassunk a telkünkre rendbe tenni az apró házat és a gyümölcsfákat. Ez a néhány száz, vízvezeték nélküli, vadregényes négyzetméter nem feltétlen a legsikeresebb befektetések egyike, de gyermekkoromban számomra a csodák földje volt. Ez alkalommal azonban keserédesen idéztem fel ezeket az emlékeket, mert elérkezett a búcsú ideje: össze kellett pakolnunk, hogy majd átadhassuk a kulcsokat az új tulajdonosnak.
Évek óta próbáltuk eladni megannyi bosszúságunk és örömünk apró szigetét, ahová szinte minden télen betörtek, ahol annyira kemény a föld, hogy alig terem meg valami, ahol rég elvadultak a bokrok – és ahol mégis mindig közel volt hozzánk az ég. Megkönnyebbülést kellett volna érezzek a búcsúzástól, de az első pár perc mégis a döbbeneté volt: régen utaztam már ki a kis házhoz, nem gondoltam volna, hogy a természet ennyi idő alatt szinte teljesen birtokba veszi. Egykor sokkal nagyobbnak tűnt az épület és a kőlépcsők, azt sem tudom már, hogy fértünk el annyian a tűz körül. Az emlékeimben kisebbek voltak a fák, határtalanok a terek és távolabbi a város. Mostanra a borostyán felszökött a falakon, a fűbe vadvirágtakaró vegyült és a kis ösvényekre mind bozót nőtt. Itt már csak vendég vagyok.
Aztán megéreztem a tavasz könnyed szelét. A virágzó fák és a növekvő fű illata lassan bekúszott a maszk mögé, és rájöttem: amikor kiszálltam a kocsiból, az elmúlt egy év minden megszokásával felvettem, pedig nincs rá szükségem, erre senki sem jár. És akkor egy szabad lélegzetvételben találkoztunk: hajdani nyarak, máig ható történetek és én. Aznap hosszú idő után először ölelt át az április, hogy így segítsen múltba tekinteni, búcsúzni és elengedni. Furcsa volt látni, mennyire kinőttem azt a helyet, ami egykor a teljes világomat jelentette. Hasonlít ugyan, de ez már nem az a táj, ahol régen annyira otthonosan mozogtam. De attól, mert nyilvánvalóan nem tartozunk már össze, még nehéz a búcsú. Nehéz, mert minden búcsúzás emlékeztet rá, hogy az idő visszafordíthatatlanul halad, mindig csak előre, és nem ismeri a „mi lett volna ha” fogalmát. Az emlékek elkísérnek, de már nem kötnek ide, akkor sem, ha itt tanultam túllátni az est árnyain, az évszakokba simulva találkozni teremtettségemmel, csillagokba nézve elképzelni a végtelent és szeretni az életet.
Ez a borús, tavasztól illatozó délután azonban azt is eszembe juttatta, hogy a búcsú nem az út vége, csupán egy állomás. A jövő ígérete. Különösen fontos üzenet ez húsvét és pünkösd között, az évszakok változásának keskeny határán állva, mögöttem emlékekkel, előttem az ismeretlennel. Ez maga az élet: tükör által homályosan láttatva a világot, maszk mögül éreztetve az illatokat mutat túl önmagán. Akire mutat, az pedig nemcsak a messzi, megfoghatatlan távolban vár, hanem arra hív, hogy megszokásaim mögé nézve „lássak, ahogy nem láttam soha még”. Ez az igazi szabadság.
Isten arra hív, hogy ne csak az út végén keressem, hanem meglássam arcát a fordulópontokon, a vasárnapok csendjében, a gyászban, az ölelésekben és a búcsúban. Ő ott van a mindennapok rutinjának függönyén túl, apró csodákon keresztül köt össze és vezet mindnyájunkat.
Ezt jelenti, amikor egy régi búcsúzásnál azt ígérte, velünk lesz minden napon a világ végezetéig. Ezért nem magányos a változás, és ezért nem lehet magányos a holnap sem.