Amikor szóba kerül a halál egy családi, baráti találkozón, gyakran megakad a beszélgetés. Miért félünk a halálunkkal foglalkozni? Hogyan változhat meg az életünk, ha tisztában vagyunk a végességünkkel? Gecse Attila lelkipásztor szerint Krisztusban nem a félelmet kapjuk, hanem a reménységet. Mégis kevesen mondhatjuk el magunkról, hogy az élettel betelve tudunk távozni. Halottak napja alkalmából beszélgettünk a tiszteletessel.
Gecse Attila a miskolci, Csabai kapui református gyülekezet lelkipásztora, kórházlelkész. Szolgál nehéz élethelyzetbe került családok, fiatalok, idősek, betegek és gyászolók között is. Arról beszélgettünk, hogyan viszonyulunk a halálhoz, a végességünkhöz.
Mennyire tekintünk tabuként a halálra?
Tapasztalatom szerint, ha nem is tabuként tekintünk rá, de védőfalat építettünk fel, hogy a halál ne jöjjön beljebb a gondolatainkba, hogy egyszer véget ér a földi vándorút. Azért okozhat nehézséget beszélnünk a halálunkról, mert gyakran az életünkről sem tudunk őszintén megnyílni. Amíg az életről nem tudunk beszélni, addig a halálról sem. A magunk köré felhúzott védőfallal megpróbáljuk elhitetni azt is, hogy az élet sérthetetlen. Szomorúan látjuk viszont, hogy milyen sok fiatal megy el, vagy betegség határolja be az életüket. Nehéz bevallanunk, hogy félünk a haláltól vagy attól, hogy nem éljük meg az időskort, nincs rá ugyanis garancia, hogy kilencvenévesen, ágyban, párnák között fogunk elszenderülni.
Keresztyénként inkább elkerüljük az elmúlás témáját, vagy merünk a halállal foglalkozni?
Tanulhatunk ebben is az idősebbektől és azoktól, akik hitben járnak, hogy Krisztusban nem a félelmet kapjuk, hanem a reménységet. Érdemes lenne meghallanunk és megtanulnunk, mit is jelent az élet vége, a halál, a búcsúzás és az elmúlás. A halálról nem szeretünk beszélni, mégis sok olyan filmet és műsort nézünk meg, amelyek az élet végét mutatják be. Bár kutatjuk az élet értelmét és titkát, keressük a választ, hogy mi végre is vagyunk itt, de gyakori, hogy elhessegetjük a földi életünk végére, az elmúlásunkra vonatkozó gondolatokat. Azt látom, hogy a fiatalabb generáció nem nagyon foglalkozik a halállal. Gyakran úgy élik az életet, mintha örökké tartana, és ezért nem beszélnek az élet törékenységéről sem. Arról sem, hogy egy baleset vagy betegség megváltoztathat mindent. Az idősebb generációhoz tartozók között viszont többen vannak, akik meghagyják, melyik ruhákukban temessék el őket, sőt megcsináltatják a sírjukat is, hogy minél kevesebb teher maradjon a hátramaradókra. Azt tapasztalom, hogy többnyire félelemmel tekintünk a halálunkra. Nem kell minden nap az elmúlással foglalkozni, de beszélgessünk róla.
Hogyan foglalkozzunk az életünk végével, a saját halálunkkal?
Mindannyiunkban felmerülnek gondolatok és kérdések az életünk végével kapcsolatban, ezért szükség van olyan alkalmakra, amikor megoszthatjuk a gondolatainkat, amiket a szívünkben és a lelkünkben hordozunk. Már a gyerekek között, hittanórán, ifi alkalmon és bibliaórán is lehet erről beszélni. Fontosnak tartom, hogy a családban is beszéljünk a halálról, például a házastársak egymás között, illetve a gyerekekkel. Halottak napján kilátogatunk a temetőbe az elhunyt szeretteinkhez, ismerőseinkez, ilyenkor érdemes az emlékezésnek is időt hagynunk. Ne csupán a díszekről és a készülődésről szóljon ez az alkalom. Beszélgethetünk arról, akinek a sírjához megyünk, és arról is, hogy nekünk mit jelent az élet vége, az elmúlás. Mikor máskor, ha nem ilyenkor?! Ha a családdal együtt megyünk, a legkisebbeknek mesélhetünk a nagyszüleikről, dédszüleikről, hogy kik voltak ők, mit jelentettek nekünk, hogyan éltek. A gyerekek szeretik a történeteket, főleg azokat, amiket mi mesélünk el. Rájuk nézve és elismerve a saját végességünket, megláthatjuk azt, hogy ők lesznek azok, akik majd reményeink szerint továbbviszik és -adják a mi emlékünket. Halottak napján a televízióban, rádióban is láthatók, hallhatók olyan műsorok, amelyek az élet végességéről szólnak. Ezek is jó alkalmat nyújtanak arra, hogy beszélgessünk a halálról.
A temetési szokásokban is történtek változások. Ezek hogyan jelzik a halálhoz való viszonyulásunkat?
Vissza kellene hozni azt a temetési kultúrát, amely méltó módon az elhunytra emlékezik. Gyakori kérés a lelkipásztorokhoz, hogy lehet egyházi szertartás, csak rövid legyen. A temetés azonban az élő hozzátartozók miatt is fontos, szerintem a gyerekeket sem érdemes kihagyni a közös búcsúzásból. Persze, nehéz kimenni a temetőbe, de ezekkel valamilyen módon mind a saját elmúlásunkra, halálunkra is készülünk. Eljátszunk a gondolattal, csak legfeljebb nem mondjuk ki, hanem magunkban hordozzuk. Voltam olyan falusi temetésen, ahol a toron egyházi énekeket énekeltek, és az elhunytról beszéltek. Lehet, hogy egyik-másik családtag egy olyan történetet hall meg az elhunyt hozzátartozójáról, amit ő nem tudott. Vagy akkor döbben rá arra, hogy ő hitben élte az életet, és ezért nem félt az élete végén a haláltól. Évek óta végzem Miskolcon a köztemetést is, évente körülbelül száz olyan embert temetek tömegsírba, akiket nem temet el a családja, mert nincs már senkije, vagy nincsen rá pénz. Az elhunytról nem sok információm van a nevén, a születési idején és helyén, valamint a halála napján kívül. Mégis méltó búcsúzás jár neki. Van, hogy egyedül temetek, de ha valaki odajön elbúcsúzni, neki is hirdetni kell a feltámadásba vetett reménységet.
Az istenhitünkkel is összefüggésben van a halálról való gondolkodásunk?
Igen, ilyenkor derül ki, hogy a hitünk élő vagy halott. Számomra kapaszkodót jelent, hogy az Úristen ebben nem félelmet ad, hanem reménységet. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy csupán virágvasárnapig megyek el, ahol örömünnep és ujjongás van, vagy megyek tovább a keresztúton nagypéntek felé, mert tudom, hogy harmadnapon vár az igazi öröm. Földi örömöket keresünk, és kihagyjuk azt, amelyet a feltámadás, az örök élet reménysége jelent számunkra. Aki valóban eljut ide, annak lesz igazán élete, még a halálban is.
Vagyis ha elfogadjuk a végességünket, az életünk is más lehet?
Igen, így gondolom. Azt is segít a helyén kezelni, hogy minden kornak van prioritása. Hatvanévesen ne akarjam azt eljátszani, hogy ugyanolyan vagyok, mit húsz vagy negyven éve. El kell tudnunk fogadni, hogy az Úristen minden időszaknak megadta a szépségét, az időskornak is. Két időshonban is szolgálok. Számomra felüdülést jelent az ott lakókkal találkozni. Sokan közülük már nehezen mozognak, megindító, ahogyan még ilyen kiszolgáltatott állapotukban is tudnak az életről beszélni. Gyakran arra vágyakoznak, hogy azokkal legyenek, akik már előre mentek. Nem félnek beszélgetni az élet végességéről, az elmúlásról. Olyan szép, amikor valaki arról mesél, hogy már nem az itteniekkel álmodik, hanem az elhunytakkal. Gyökössy Endre is írt Isten elfelejtett nyelvéről, az álomról. Sok idős testvérünk számára megnyugtató az, hogy elhunyt szeretteivel álmodik. Fordulnak hozzám úgy is, hogy „Tiszteletes úr, azért imádkozzon, hogy el tudjak aludni és el tudjak menni!”. Ma kevesen tudjuk elmondani magunkról, hogy az élettel betelve tudunk távozni.
Azt is meg lehet tanulni, hogy ilyen természetesen legyünk képesek beszélni a végességünkről?
Bizonyára, ahogy az ember öregszik, közelinek érzi a halált, az élet elmúlását. A mostani idősek az a korosztály, amelyik másképp volt gyermek és fiatal, ők őszintén tudnak erről beszélni. Törődnek egymással az otthonban is, szólnak, ha valaki rossz állapotban van, hogy menjek fel hozzá, a szobába, és ilyenkor valaki mindig elkísér. Arról is szólnak szinte azonnal, hogy hétvégén hányan mentek el. Számukra természetes az, hogy ilyenkor egy énekkel, egy imádsággal gondoljunk azokra, akik néhány hete még közöttünk ültek. Ezeket, ha nehéz is, de meg kell élnünk. Ha nem félnénk őszintén beszélni az élet végéről, a saját magunk életét és életének a végét könnyebbítenénk meg ezzel.