Vissza a kaptafához

Miskolc családi házas részén található Kovács J. Attila műhelye, falán a magyar rovásírásra hasonlító hungarocellbetűkből álló felirat hirdeti: itt készülnek az Attila Shoes termékei. Az 1997 óta működő vállalkozás két lábon áll, ezek közül az egyiken kézzel készített, egyedi bőrcipőt visel, a másikon hasonlóan egyedi, ugyancsak kézzel készült ortopéd lábbelit. Ez utóbbival indult Attila cipészségének története, vagyis inkább egy női cipő sarkával.

– Hajdúsági református családból származom, a nagyapám onnan költözött Nagyvárad környékére egy szerelem miatt. Ott is születtem, de akkor már Romániához tartozott a város. Temesváron voltam katona, 1988-ban érkeztem Magyarországra a zöldhatáron át, de ez másik történet… – kezd bele a visszatekintésbe Kovács J. Attila, akivel a műhely cipészmúzeumnak berendezett szobájában ülünk le beszélgetni. Őszintén bevallja, hogy bár édesapja, annak négy testvére, nagyapja, dédapja és még számos felmenője is cipész, csizmadia volt, ő sosem akart ebben a szakmában dolgozni. Nem a munka nehézsége riasztotta a leginkább, hanem az, hogy Nagyvárad környékén sokan foglalkoztak cipőkészítéssel, és volt egyfajta rossz megítélése a szakmának.

– Az orvosok gyakran mondták a vékony, gyenge, esetleg valami testi elváltozással élő gyerekeknek, hogy „jó leszel majd cipésznek”. Állatorvos szerettem volna lenni, de a négyéves technikumi képzés pont elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mégsem az én területem az állatgyógyászat. Végül tizennyolc évesen elvittek katonának, húszévesen leszereltem, de nem volt munkám – emlékszik vissza Attila. Úgy gondolta, az mégsem járja, hogy életerős fiatalemberként ne csináljon semmit, így édesapja felajánlotta, segíthet neki a másodállásban vitt cipőjavító műhelyben.

– Nagyon kellemetlen egy nagykorúnak mindenre pénzt kérnie a szüleitől, így rábólintottam. Gyerekkoromban sokat jártam be hozzá a szövetkezetbe meg a cipészműhelybe is, tudtam, hogyan kell fogni és használni a szerszámokat. Átmeneti megoldásként tekintettem rá – mondja Attila, aki lassan negyven éve űzi a mesterséget. Még ma is emlékszik az első javítandó lábbelire, egy női cipőre, a sarkára kellett új gumilapot szegelnie. Az első hallásra könnyűnek tűnő feladat a valóságban korántsem bizonyult annak.

– Létezik az úgynevezett vaskapta, afféle kis állvány, amelyre rá kell tenni a javítandó cipőt, hogy amikor a cipész beleüti a szeget a talpába, legyen „húzása”. Csakhogy ezen a vaskaptán a cipő illeg-billeg, ilyen körülmények között kell beleütni egy igen vékony, másfél-két centiméteres szeget a meglehetősen kemény felületbe. Rengeteg szeg elgörbült a kalapácsom alatt, édesapám viccesen meg is kérdezte: – Mi van, fiam, fúj a szél? Arra is határozottan emlékszem, amikor végre beleütöttem egyet úgy, hogy nem görbült el. A sok kudarc után felemelő sikerélmény... Ilyen és ehhez hasonló kis sikerek jöttek azután napról napra, én pedig megszerettem a szakmát, majd egyre többet és többet szerettem volna tudni róla – meséli.

– Mivel mindig is ügyesen rajzoltam, és már kedvem is lett a szakmához, édesapám bevitt magával a szövetkezetbe, ahol rendelés alapján készültek a cipők. Az én feladatom az volt, hogy a már meglévő szabásmintákat az adott méretre igazítsam – beszél a mély vízbe kerüléséről Attila, akit a lábbelik egyébként mindig is vonzottak. Lenyűgözte egy-egy női cipő vonalvezetése, szívesen rajzolt, szerencsére jól is ment neki, az első saját tervezésű elkészítésére viszont néhány évet még várnia kellett.

Szülei időközben Magyarországra költöztek, ő néhány hónapig egyedül maradt Nagyváradon, majd a zöldhatáron át ő is követte őket. Debrecenben telepedtek le, interjúalanyom első dolga volt, hogy szakképesítést szerezzen cipőkészítésből, majd édesapjával együtt az ortopédcipő-készítő szakmát is kitanulták. Együtt indítottak vállalkozást a kálvinista Rómában, de Attilának hamar világossá vált, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában.

– Nagyszerű volt édesapámmal együtt dolgozni, de éreztem, hogy nem tudok kikerülni az árnyékából. Olyan szakmai tudás jellemezte, akkora név volt a szakmában, hogy én mindig csak a „Kovács Jóska fia” maradtam volna, ha nem lépek az önállóság útjára – indokolja a különválást. Így került Miskolcra, az akkori felesége szülővárosába.

– Egy évvel a rendszerváltozás után indítottam el a saját vállalkozásomat. Cipőjavítással kezdtem, mert ahhoz nem kellett jelentős befektetés. Egyre nagyobb magabiztosságot szereztem a szakmában, majd kibővítettem a tevékenységem az ortopéd cipők készítésére is. Elsőre esetleg furcsán hangzik, de szakmai próbatételt láttam benne – árulja el a cipészmester.

– Nem szokványos ugyanis, hogy ne mondjam, sablonlábra kell készítenem valamit, hanem sok esetben egy baleset vagy veleszületett rendellenesség miatt teljesen deformálódott végtagra. Ezek a lábbelik megváltoztatják az illető mindennapjait, mert lehet, hogy addig nem tudott akár munkába sem járni, vagy vásárolni menni. Kis túlzással visszaadják az ember életét. Ez volt a másik ok, amiért belekezdtem – ismeri el Kovács J. Attila. Kis fejszámolás után kiderül, hogy az elmúlt évtizedekben közel hatvanezer pár ortopéd cipő hagyta el a miskolci manufaktúrát. Számára az is fontos volt, hogy ezek a termékek is jól nézzenek ki, mert az emberek szeme előtt az „ortopéd cipő” megnevezés hallatán fekete vagy sötétbarna, csúnya áru képe jelenik meg.

– Ezt szerettem volna elkerülni, hiszen azok is szeretnének elfogadható megjelenésű cipőt, akik kénytelenek ilyet viselni. Persze vannak esetek, amikor nem lehet „túlkozmetikázni”, de mindent elkövetünk, hogy a végeredmény hordható, vállalható legyen – mondja. S bár 2001-ben mestervizsgát is tett ortopédcipő-készítésből, folyamatosan képezi magát, leginkább Németországban, ahol jobban fejlődött ez az ágazat mind a felhasznált anyagok, mind a technológia területén. Az évek alatt a vállalkozás megerősödött, az ortopéd cipők mellett belekezdett a hagyományos, kézzel varrtak készítésébe is, folytatva a családi hagyományt.

Kovács J. Attila édesapja már Nagyváradon is foglalkozott efféle lábbelikkel, majd egyszer egy kollégája javasolta, hogy érdemes lenne megméretnie magát Németországban, ahol háromévente rendeznek versenyeket a hagyományos módon, kézzel készített cipők és az így dolgozó cipészek számára. Az idősödő mester ki is próbálta magát, mígnem állandó indulója lett a versenyeknek, amelyeken mindig szép eredményt ért el. – Mindig mondogatta: – Fiam, neked is ott lenne a helyed!

2004-ben végül elkísértem, ekkor négy cipőt nevezett, mind a négy aranyérmes lett. Engem pedig magával ragadott a környezet, a szellemiség, a hangulat, meg hogy édesapámat mennyire tisztelik és ünneplik a kollégái. Elhatároztam, hogy a következőn már versenyzőként fogok részt venni. Attila ekkor újra „iskolapadba” ült, édesapja már a nyugdíj felé kacsingatott, így azt is egyre gyakrabban mondogatta, hogy átadná neki a tudását. – Intenzív tanulási folyamat kezdődött, hogy három év alatt elérjem azt a szintet, amely a versenyen való induláshoz szükséges – emlékszik vissza a cipészmester.

A 2007-es versenyre két cipővel nevezett, amelyeket egy ezüst- és egy bronzéremmel díjaztak. Azóta sincs megállás, Kovács J. Attila mindegyik megméretésen részt vesz, házi múzeumának falát beborítják a különböző kategóriákban elnyert oklevelek, díjak, a vitrinekben pedig maguk a díjazott termékek is megtekinthetők. De nem csak a nemzetközi, a hazai porondon is számtalanszor megmérette magát, több Magyar Kézműves Remek díj birtokosa, 2014-ben az Év Mestere elismerést is megkapta.

Beszélgetőpartnerem kis történelmi hátteret ad arról, miért vált mára kihaló szakmává az övé. – Amikor még nem gépsorokon készültek a cipők, hanem faszeges és varrott talpú cipője volt mindenkinek, nem egy-két évre tervezték őket, mint a maiakat. A bőröket másfél-két évig készítették ki, majd a cipészek nem kevés idejébe és fáradságába került ezekből megalkotni a végterméket. Hosszú életű lábbelik voltak, amelyeket lehetett javítani, ha úgy hozta a szükség – kezdi.

Majd rátér arra, hogy az iparosodással kezdődött el a változás, amelynek következtében egyre több embernek kellett egyre több cipő, így elkezdték géppel készíteni őket. A nagyobb termelési volumenhez több bőrre is volt szükség, így annak kikészítését is gyorsítani kellett, ezért fejlődött a kémiai anyagok felhasználása, de már sem az így készült alapanyag, sem a végtermék minősége nem érte el a korábbi szintet.

Kovács J. Attila szerint a minőségromlás mögött tudatosságot kell sejteni, hiszen ha ugyanolyan tartósra készítették volna az ipari termékeket is, akkor két év után senki sem akart volna új cipőt vásárolni. – Közben a divatosság is egyre fontosabb szemponttá vált, így a vásárlók akkor is keresték az újat, ha a réginek még semmi baja sem volt – magyarázza.

A fogyasztói társadalom felé tett lépések hatására a régi bőrgyárak bezártak, ma már nem is találni Magyarországon olyat, amely Attila cipőihez megfelelő, hagyományos technikával kikészített alapanyagot gyártana. – Európában azért még akad néhány – mondja megnyugtatásként a szakember, aki bár szeret borjúbőrrel is dolgozni, mégis inkább a különlegességeket keresi, és használja is őket.

Tudta például a kedves olvasó, hogy angolnabőrből is remek lábbeli készíthető? – Vannak olyan kereskedők, akik kizárólag egzotikus bőrökkel foglalkoznak, és ennek tényleg csak a képzelet szab határt. Ez persze szigorúan szabályozott piac, én pedig nem is csak arra figyelek, hogy minden teljesen legális legyen, hanem a jó ízlésre is. Tehát mondjuk fóka- vagy elefántbőrből nem készítek cipőt – jelenti ki.

– Nagyon szeretek egzotikus, azaz például krokodil-, kígyó- és különböző halbőrökkel dolgozni – mondja a cipészmester, aki rendszeresen ellátogat Olaszországba, ahol évente kétszer is rendeznek olyan expót, amely a bőrök és a technológiai berendezések területén bemutatja az újdonságokat. – Szeretem kipróbálni az új anyagokat. Az egyik kirívó siker az angolnabőrből készült termékünk. Ez az alapanyag rendkívül vékony, mégis olyan erős, hogy nem lehet elszakítani, így igen elegáns darabok készíthetők belőle. Könnyű, puha, szinte mint egy zokni – fejti ki.

De ha már a halaknál tartunk, kiderül, készült már lábbeli Miskolcon rája-, tokhal- és cápabőrből is, akárcsak az Amazonasban élő óriási édesvízi hal, az Arapaima gigas kültakarójából. De nem csak halak, krokodilok és kígyók is gyakran kerülnek a kaptafára (amelyet ma már nem is fából, hanem műanyagból készítenek), és bár nem olyan gyakran, de cipő lesz a dél-amerikai óriásvarangyból is. Ezek mellett a strucc már nem is tűnik olyan exkluzívnak, pedig az is közkedvelt. – Sok érdekes anyag létezik, elérhetők is. Azért szeretek velük dolgozni, mert különleges a felületük, a mintázatuk, és külön feladat ezeket szépen elhelyezni a cipő különböző alkatrészein. Egy pár krokodilbőrből készült lábbelihez például két állat szükséges, mert a mintázat sehol nem ismétlődik meg egy egyeden. S hogy egyforma legyen a jobb és a bal cipő, két egyforma méretű és színű bőrt kell használni, illetve minden alkatrészhez ugyanonnan kell kivágni az alapanyagot.

Attila exkluzív bőrcipői nem említhetők egy lapon a diszkontokban árult termékekkel, amelyek sem minőségükben, sem árukban nem közelítenek a kézzel varrottakhoz. Éppen ezért is meglepő, hogy a miskolci manufaktúra vásárlói között nem csak a tehetősek képviseltetik magukat, sőt! Attila szerint éppen azok fanyalognak a cipők kifejezetten magas ára miatt, akiknek nem jelentene akkora terhet a megvásárlásuk. – Van például egy férfifodrász megrendelőm, neki már többet is készítettem, de több „kétkezi munkás” vásárlóm is van, nem csak üzletemberek. Varrtam már cipőt református lelkipásztornak is – jut eszébe.

– A szemlélet és az igény a lényeg – jelenti ki Kovács J. Attila. – Úgy tapasztalom, az rendel Attila-cipőt, akiben megvan az igény arra, hogy akár funkcióban, akár formában és színben a megfelelő ruhához megfelelő lábbelije legyen. Sokan az önkifejezés eszközeként tekintenek a ruházatukra, és mindig is központi eleme volt az öltözködésnek, amit a lábán visel valaki. Még anyai nagyapám, aki nem suszter volt, hanem becsületes parasztember, többször intett így: „Fiam, az nem baj, ha foltos a ruhád, csak legyen ápolt és tiszta, a cipőd pedig legyen mindig kifényezve!”

Kovács J. Attila termékeivel nemcsak Miskolcon, hanem Budapesten is találkozhatnak a leendő vevők, a Váci utcában is rábukkanhatunk ugyanis a bemutatótermére, ahol a vásárló – ha nincs különleges igénye – akár találhat is magának méretben megfelelő, kézzel készített cipőt. Ha mégsem talál, vagy egyedi elképzelése van, akkor beszélgetéssel kezdődik a rendelés folyamata. Az egyórás egyeztetés végére Attila mindent megtud ahhoz, hogy nekiláthasson a munkának. Ma már akár digitális, háromdimenziós felvétel is készülhet a kuncsaft lábáról, hogy az alapján készüljön majd az egyénre szabott cipő.

– A beszélgetés végére kialakul bennem valamilyen kép a megrendelőről, milyen a stílusa, az egyénisége, ezek alapján teszek javaslatokat, de mindig onnan indulunk el, ami a vásárló igénye – hangsúlyozza. Vannak azért olyan stílusok, megoldások, amelyeket a cipészmester még akkor sem teljesítene, ha valaki ahhoz ragaszkodna. – Makkos cipőt például semmi pénzért nem készítenék, nekem is megvan a magam ízlésvilága, olyat pedig nem vállalok, ami nem fér bele ebbe – szögezi le. A megrendelő kiválaszthatja a cipő stílusát, tagolását, a fűzés típusát, a bőr fajtáját, a színét, a bélést és még meglepően sok részletet, valamint azt is, szeretne-e rá monogramot, illetve kér-e hozzá sámfát. Kovács J. Attila megjegyzi, hogy a bőrcipőket érdemes mindig sámfán tárolni, ugyanis így ki tud simulni, nem ráncosodik olyan gyorsan.

A miskolci manufaktúrában Attilán kívül még hatan dolgoznak, mindenkinek megvan a maga feladata. A munkatársak az exkluzív cipők készítéséből is részt vállalnak, de vannak mozzanatok, amelyeket a cipészmester nem ad ki a kezéből, mint például a tervezés, az alkatrészek szabása, illetve ő határozza meg a kaptafa készítésénél a méreteket, de folyamatosan felügyeli a különböző munkafázisokat is. Egy egyedi, kézzel varrott darab a megrendeléstől számítva nagyjából két-három hónap alatt készül el, és a mester a későbbi javításokat is vállalja.

– A versenyre készülő cipőket viszont teljes mértékben egyedül készítem – jelenti ki Kovács J. Attila, akinek nemrég önálló kiállítása is nyílt Felsőzsolcán. – Ez a második olyan lehetőségem, amelyen a saját munkáimat mutathatom be. Nagyképű lenne életmű-kiállításnak hívni, de lényegében erről van szó. Korábban már volt egy hasonló Ózdon, ahol bemutattam azokat a versenyre készített darabokat, amelyekkel az elmúlt időszakban neveztem – mondja. Megtudjuk tőle, hogy idén új területen próbálja ki magát a vállalkozás, ez pedig a szabadidős tevékenységekhez készített lábbeliké, amelyek ugyancsak kézzel és bőrből készülnek majd, de akár farmernadrághoz is bátran felvehetők lesznek.