Visszatekintés egy felnőttkonfirmáció magasából

Egy keresztyén értékeket valló lap munkatársa ül velem szemben a Károlyi-kertben. Tegeződhetünk mint újságíró kollégák?

Hogyne.

Nos, az ismert újszövetségi példázatban a gazda, aki bérbe adja a szőlőjét, elutazik, idegenbe távozik – szerinted lehet mégis a példázatbeli gazda mögöttesét, az Atyát vagy a mennybe ment Jézust megtapasztalni? Neked, aki felnőtt korodban jutottál hitre és konfirmáltál, volt valamiféle „istentapasztalásod”?

Utólag láttam meg egyértelműen, hogy egész életemben benne volt a gondviselésével, sőt, terelgetett, hogy megérkezzem hozzá. Tehát jelen volt és jelen van az életemben, csak talán nem jelent meg nekem valami sűrített élményen, különleges megragadottságon keresztül, bár korábban vártam ilyesmire.

A világhálón visszanézhető a felnőttkonfirmációd. Abból, ahogy az úrasztalánál könnyeiddel, sőt a sírással küszködtél, én úgy láttam, Isten szeretete szorongatott – ahelyett, hogy szoronganál. Pedig ha jól veszem ki a hálás bizonyságtételedből, a szorongás volt a te nagy mumusod!

Még ma is hajlamos vagyok emberek között stresszelni, de valóban nagy változáson vezetett keresztül az Úr. Nekünk, a felnőtt konfirmandusoknak egy Igét kellett pünkösdkor a gyülekezet elé vinni, és én az előbbiek miatt is választottam a Márk 11,22–24-et: „Higgyetek Istenben! Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az.” Az én hegyeimet korábban külső akadályoknak fogtam fel, például azt, hogy nem találok barátokra és nincs párkapcsolatom. Az utóbbi két-három év során, amióta a hit útjára kerültem, lassanként felismertem, hogy a legnagyobb akadályok bennem vannak, én magam emeltem őket. Ezeket tudta Isten megingatni és elmozdítani az útból.

Vegyük akkor jobban szemügyre a gyerekkori, kamaszkori érzéseidet!

Már az óvodában sem játszottam annyit a többiekkel, mint azok egymással. Bár voltak barátaim, de a jellemző az volt, hogy magamban tevékenykedtem, például rajzolgattam. Az általános iskolába kerülve mégis fájt, hogy az ovis barátnőm mással barátkozik. Kiskamasz koromban fokozódott ez a fajta túlérzékenység, majd egyre szaporodtak a rossz élmények, egyszer például, egy közös program során többen kinevettek, és sírva mentem haza. Mikorra a gimnáziumba kerültem, megrögzült bennem egy kényszeres kisebbrendűségi érzés, pesszimizmus, hogy nem vagyok elég értékes, biztosan senki nem érdemesít majd a barátságára, nem kedvelnek, nem passzolok egyetlen társasághoz, osztályon belüli csoporthoz sem.

Önmagát beteljesítő aggodalmaskodás?

Ahogy már utaltam rá, én generáltam ezt. Bár volt, aki nyitott volna felém, hogy barátkozzunk, de a görcseim miatt ezek elhaltak. Úgy látom magamat tinilány korszakomban, mint aki lefagyva állok a falnál, ahonnan már nem lehetett volna hova hátrálni, és nyomogatom az akkor jellemző nyomógombos telefonomat, játszani próbálok rajta valamit. A bőrömben sem éreztem jól magam, elégedetlen voltam a külsőmmel és az öltözködésemmel. Lett aztán egy olyan korszakom is a gimnáziumban, amikor azzal próbáltam vagányabbnak látszani, hogy rapes stílusú ruhákat viseltem, egy énekesnőt követve felnyírt frizurával.

Mindemögött egy jó adag árvaságérzet is lehetett, nem?

Ezt nem gondolom így, mivel mindig is szerető szülők vettek körül, akikkel meg tudtam beszélni a lelki vívódásaimat. Anyukám református vallását örököltük, sőt hittanra is beíratott engem és a nővéremet, akivel nagyobb ünnepeken megfordultunk a templomban. Édesanyám szokott időnként imádkozni, és ez valamelyest beépült az én gyermekkoromba is. A biztonságot adó családi háttér mellett Isten más módon is védett engem a teljes kétségbeeséstől. A monori gimnáziumban voltak sikeres íráspróbálkozásaim az iskolaújságban és egy közösségi oldalon, ahol egy ifjúsági irodalommal kapcsolatos magazint szerkesztettem. Volt, hogy kiemelték a teljesítményeimet, és lettek állandó tini olvasóim, akik várták, hogy további írásaim tűnjenek föl az online térben.

Az egyetem hozott-e bármilyen változást?

A magyar alapszak mindenképp emelkedés volt a középiskolai mélypont után. A tárgyak és a tanárok sokat adtak, és ami a legfontosabb számomra, hogy barátokat szerezhettem, köztük egy olyan, hozzám sokban hasonló lányt, akiben igazi lelki társat fedezhettem fel egy felvételi előtti egyetemi nyílt napon.

Író nem lettél, de újságíró igen. Kellemes portréanyagaid érdemi kérdéseken gördülnek tovább.

Az irodalom egyetemi hallgatóként tett rám hatást, Balzac, Stendhal vagy éppen az Arany-balladák, de rájöttem, hogy nekem inkább a média világában van a helyem. Nagy kiváltság, hogy Isten megmutatta, miben, hol tudnék kibontakozni, elvezetett egy keresztyén szellemiségű magazinhoz, a Képmáshoz, megáldotta ezt a munkát, küldött és küld érdekes interjúalanyokat, segít kiformálni az életutakról, értéket létrehozó emberekről szóló cikkeimet. Az, hogy keresztyén szemléletű szerkesztőségbe kerültem a tanulmányaim után, mindenképp szerepet játszott abban, hogy később rátalálhassak a hit útjára.

Milyen más módon keresett még Isten?

Az egyetemista időszakban még nem kínzott annyira a párkérdés, éreztem, hogy éretlen vagyok, nem mertem volna nyitni egy-egy felém forduló fiú felé. Később azonban olyan nyomasztónak éreztem, hogy nincs párom, mint korábban azt, hogy nincsenek barátaim. Azok a lelkészek, akik a konfirmáció előtt foglalkoztak velem, ezzel kapcsolatban is támaszt jelentettek. Rámutattak, hogy Isten bizonyára e téren is megóvott, és hogy megfelelő időben adhat megfelelő társat, főleg, ha tőle kérem és várom, de nem elvárásszerűen unszolom őt. A budai református gyülekezet közösségéig egyébként egy kolléganőmön keresztül jutottam el.

Akkor, ha jól rakom össze, a keresztyén ifiélet nem adatott meg neked.

Nem. Isten nyilván pontosan tudta, hogy későn érő alkat vagyok, de megvárt. Huszonnyolc-huszonkilenc évesen kezdett el érdekelni, vagy mondjam úgy, kezdtem érezni a hívását. Hagytam magam bevonódni a gyülekezeti életbe. Most harmincegy vagyok, pünkösdkor történt a konfirmációm.

Mondj, kérlek, pár gyülekezeti előzményt, ami elvezetett a felnőtt-konfirmációdig!

Amikor arról meséltem az említett kolléganőmnek, hogy szívesen csatlakoznék egy református közösséghez, ő elhívott a budai református gyülekezet könyvolvasó csoportjába. Siba Balázs teológus Hétfőtől szombatig című könyvét olvastuk, ami végigveszi egy ház tereivel szimbolizálva az élettereinket, ahol a hétköznapokban élnie kell egy keresztyénnek a hitét. Izgalmas volt, de pár alkalom volt csak, jött a nyári szünet. Ránéztem a gyülekezet honlapjára, és láttam, hogy hitmélyítő csoport indul ősztől, s hogy a kurzus végén konfirmálni is lehet. Mondtam magamban, ez pont nekem szól, hitismeretet is szerzek, ami magamért is, meg a keresztlányomért is fontos, ráadásul ébredezett már bennem a vágy, hogy konfirmáljak. Üzenetet lehetett hagyni a honlapon, és Molnár Péter, az egyik akkori lelkészünk, aki vezette ezt a konfirmáció-előkészítőt, válaszolt, aztán találkoztunk is. Kedvesen fogadtak, ami fontos volt nekem. Az első év végén úgy éreztem, hogy még felszínes a tudásom, bizonytalan vagyok az istenkapcsolatomban ahhoz, hogy konfirmáljak, ezért a következő csoportba is beiratkoztam azzal, hogy tudatosabban leszek jelen, rákészülök. Kellett az a plusz egy év… A másfél év alatt, amióta csatlakoztam ehhez a gyülekezethez, elkezdtem olvasni a Bibliát, főleg a négy evangéliumot, össze is hasonlítottam őket. Hamar igényem lett a konficsoportok melletti más alkalmak látogatására is: művészetterápiás csoport Tóth-Kiss Klárival, önismereti csoport Némethné Bodnár Márta és Móczikné Laczikó Tímea vezetésével, református női kör, illetve egy hatalkalmas imaszeminárium Mucsi Zsófiával, a Gyökössy Endre Intézet szakmai vezetőjével, aki ugyanannak a gyülekezetnek a tagja, ahová én kerültem.

Ez utóbbi mit jelentett az imaéleted szempontjából?

Többféle személyes elcsendesedési, imádkozási módot tanultunk a csoportban. Emlékszem, ezek hatására sorsfordító imákkal fordulhattam Jézushoz, úgy érzem, a budai vár lábánál mondott imám során Krisztus válaszolt. Azt sugallta, tegyem le a gyötrő terheket, amiket fölöslegesen cipelek. El kell engednem az önbizalomhiányt és azt a kínzó fóbiát, hogy nekem nem lehet párom, nem lehetek szerethető egy férfi számára. Megjegyzem, nem sokkal később találkoztam a párommal. Úgy érzem, Isten támogatja ezt a kapcsolatot, amelynek a kiteljesedését közös házasságban, családalapítással képzeljük el.

A felnőttkonfirmációdról az elején már szóltunk…

De azt nem mondtam még, hogy a templomban az első három-négy sort a rokonaim, a szeretteim és a velem különösen törődő gyülekezeti testvérek foglalták el. Utóbbiak voltak talán a leglelkesebbek, átlátva a konfirmáció jelentőségét az életemben. Hálás vagyok a két-két lelkészért is, akik a konfirmációs alkalmakat vezették. Mind a négyen – Molnár Péter, Hábel Márton az első csoportból, akik már másutt tevékenykednek, illetve Bedekovics Péter jelenlegi vezető lelkipásztor és Szemők-Csatári Bíborka – folytatott velem kiadós lelki beszélgetést, ami sokat jelentett nekem.

Mondanál végül példát a benned végbemenő változásra, illetve a hited életjeleire?

Stresszelő típus maradtam, de ha valamitől manapság tartok, arra gondolok, hogy Isten megsegít, ahogy eddig mindig, és ha számomra kedvezőtlenül alakul is egy szituáció, ő kihozza belőle a legjobbat. Ebben megnyugvást találok. Kellően megértettem és szem előtt tartom azt az Igét is a hegyi beszédből, hogy „ne aggódjatok a holnapért… elég minden napnak a maga baja”, illetve hogy még az „égi madarakról”, illetve a „mező liliomairól” is milyen pazarul gondoskodik Isten. Emellett pedig alig várom, hogy ősszel ismét elkezdődjön a gyülekezeti élet, járhassak megint igetanulmányozó közösségi alkalmakra.