A vízválasztó

Szent Ágoston azt mondta, hogy az ember szíve folyton visszahajlik önmagába és elhanyatlik Istentől. Az ön szíve kitartott tizennyolc év küzdelmes püspöki szolgálat után?

Ezt a kifejezést Szent Ágoston nyomán sokan használták: például Anselmus, Luther, Kálvin és Barth is, de mást és mást értettek rajta, talán a legkevésbé a kitartás drámájára vonatkoztatták. Az ember úgy hanyatlik el Istentől, hogy bár mindent kegyelemből, ajándékul kap, ezzel a magakellető visszahajlással mégis elkezdi önmagának tulajdonítani az érdemeket. Ha már ilyen érdekes összefüggést hozott fel, fontos megemlíteni a küzdelem káros mellékhatását: az ember hajlamos elhinni magáról, hogy a helytállás a saját hősiessége, igyekezete és érdeme.

Hogy tekint vissza hosszú egyházvezetői szolgálatára? Ajándék volt?

Ajándék-e, hogy valakire rábízzák ezt a mandátumot? Nem tudom eldönteni, hiszen nem kötelező elfogadni. Ha Isten megadta hozzá azt, ami kellett, akkor felfogható ajándéknak is. Megbízatásnak tekintem, hiszen felelős választók bíztak meg a tisztség betöltésével. Az nagy ajándék volt, hogy sokan imádkoztak értem. És persze az is ajándék, hogy a mandátum egyszer lejár.

Gondolom, sokszor a fejéhez vágták, hogy fiatalon meg akarta szüntetni a püspöki tisztséget. Hogy van most ezzel?

Az egyházkerületek sok tekintetben megismétlik az egyházmegyék adminisztratív munkáját, észszerű lenne ezt egyből a Zsinatra irányítani a négy kerület beiktatása nélkül. Ebből a szempontból nem fájna a szívem, ha a következő nemzedék úgy döntene, hogy egy egyházkormányzati szintet kiiktatva fölgyorsítja és hatékonyabbá teszi a munkát. Ám, ha különbséget teszünk aközött, ami valójában a Zsinat (törvényhozó, tanító, képviseleti szerv) és aközött, amit a köznyelv nevez zsinatnak (hibásan) – ez ugyanis a zsinati hivatal –, akkor már nem olyan egyértelmű a kerületek kiiktatása. A fölösleges egyházkormányzati struktúrák megszüntetését mindig abból a szempontból nézem, hogy élő közösségekben szülessenek meg a döntések, és ne egy elvonatkoztatott, jobbára hivatali csúcsszervezetben.

Hogyan látta tizennyolc évvel ezelőtt az egyházat, és most, hogy már nagyobb távlatból tekinthet rá?

A feladat örök. Nem hinném, hogy tizennyolc évvel ezelőtt könnyebb vagy nehezebb lett volna Istennek engedelmeskedni, evangéliumot hirdetni, és a parancsolatok szerint igyekezni fedhetetlen, tiszta életet élni. A körülmények ugyan változnak, de tizennyolc év az egyház életében röpke idő, még akkor is, ha én úgy érzem, hogy az életem derekán mindent beleadtam ebbe a szolgálatba. Püspökségem idejét nem is önmagában nézem, hanem egy harminc-negyven éves korszakba illesztem bele, ami a rendszerváltozás előtt kezdődött. Ebben benne van a saját eszmélésem és töprengésem arról, hogy mi az egyház útja, és mi a dolgunk református keresztyénként Európában. Elmentek a kommunisták, véget ért a diktatúra, már nem mondták meg, miről prédikálhat a pap és miről nem. Azt gondoltuk, szabadok vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk, pedig dehogyis. Azt kell tennünk, amit az Úristen akar tőlünk. És ez, bizony, hosszú történet…

Merre igyekezett kormányozni az egyház hajóját a tizennyolc év püspöki, illetve hat év zsinat lelkészi elnöki szolgálata alatt?

A kübernesis, az igazgatás, az irányítás szó éppen a hajókormányból származik, így jó ez a hasonlat. Az egyház sokszor hasonlítható viharban vergődő hajóhoz; hánykolódik, de nem süllyed el – szoktuk mondani. A hajón azonban kell lennie iránytűnek. Az egyházkormányzó elemi feladata, hogy próbáljon mindenkit meggyőzni az eredeti útirányról, az egyház lényegéről. Hitem szerint az anyaszentegyház az egyetlen olyan közösség, ahol a döntések, a célok és az ügyek mind emberből vannak fonva, vagyis adott pillanatában éppen olyan az egyház, amilyenek mi magunk vagyunk, végcélja mégis Istentől rendelt.

Azért is kérdezem az irányt, mert a nyugati egyházakra gyakran mondják, hogy a progresszivitás felé tartanak. Gondolok itt például a templombezárásokra és a meleg házasságok megáldására. Mi a helyzet a Magyarországi Református Egyházzal?

Nyugaton is vannak erős, mélyhitű, Isten rendje szerint élő közösségek, kitűnő látású teológusok, mint ahogy itthon is vannak, akik bálványozzák az úgynevezett progressziót. Ám az egyházat képviselő testületek tekintetében markáns a különbség. Ha a püspökségemnek voltak kudarcai, azok éppen abból fakadtak, hogy nagy küzdelmek árán sem tudtam megértetni: igen könnyen áteshetünk a ló túlsó oldalára, régi diktatúrákból a szabadelvűség diktatúrájába. Az utánunk sorjázó nemzedékek nem feltétlenül értik, miért kell óvatosnak lenni, miért érdemes konzervatívnak maradni. Pedig, bizony, egyszer már ráfizettünk a progresszióra, amikor vörös lobogó és sarló-kalapács vezette a haladókat a rertrográdok ellen a békeharcban. A mértéktartás nem meddő konzervativizmus, hanem természetes emberi megfontolás. Ez azonban csak a fele a történetnek. Azért vagyok szomorú a nyugati fejlemények miatt, mert az egyház csak akkor tud megállni az evangéliumi igazság mellett, ha teljes és mély meggyőződése, a régiek szava szerint biztos hite van. Hát hol vannak, kérdem, azok a pontok, ahol látható a szilárd evangéliumi elkötelezettség? Ennek nem kell annyira harsánynak lennie, mint amilyen a progresszió zenebonája, sőt, a csendes hűség hosszú távon többet ér. Amúgy pedig, hiába nagy a hangerő, ha fals a szólam. A progresszivitás szólama pedig hamis.

Ha jól értelmezem az egyház feladata, hogy Istenhez vezesse az embereket.

Az emberek többsége keresi a kapcsolatot a transzcendenssel, nekik pedig ki kell elégíteni Isten-szomjúságukat. Az egyháznak válaszokat kell adnia a jól vagy rosszul föltett létkérdésekre. Ne felejtsük, Jézus Krisztus missziói parancsában az áll, hogy menjetek oda hozzájuk és tegyétek őket tanítvánnyá! Ezen kívül már csak annyi van a parancsban, hogy engedelmeskedjünk Krisztusnak.

És odamegyünk a heavy metál koncertre vagy a futballhuligánok közé?

Sorolja még nyugodtan…

Sejtem, mire gondol püspök úr, hiszen van börtönlelkészi és kórházlelkészi szolgálat, drogmisszió, hajléktalanmisszió, siketmisszió, cigánymisszió és még folytathatnám, de szerintem akad még vakfolt.

Annyi akcióközösség és program született erre nézve, hogy szinte eltemet bennünket. Mégis mi van a normálisokkal? Mi van az átlag magyar emberrel, aki nem deviáns, sosem bukott meg a suliban, nem veri a házastársát, csak éli az egyszerű alkalmazotti életét egy lakótelepen vagy bárhol. A nagy missziói hevületben az ébredés ügye és az ébredésért való könyörgés, sajnálatos módon nagyon háttérbe szorult. Egyházkormányzásom egyik nyomasztó kérdése éppen erre a defektusra irányul: miképpen válhatott ez ketté? Vajon, lehet egyiket a másik rovására csinálni? Remélem, az utánam jövők megtalálják majd az egyensúlyt.

Azt tapasztalom, hogy a társadalom az egyházat inkább az alapján ítéli meg, hogy segítő kezet nyújt-e a rászorulóknak. Hogy az átlagember hitre jut, vagy sem, ebből a szempontból a legkevésbé izgalmas kérdés.

Az egyház nem a világtól kapta a mandátumát, úgyhogy engem ez nem érdekel, nem hevülök attól, hogy társadalmi elvárások stréberkéje legyek. Mi Jézus Krisztusnak tartozunk számadással, megtettük-e, amiért küldött minket. A 20-21. század erős társadalmi igényt mutat, hogy legyünk jók, méltányosak, kedvesek és adjuk meg mindenkinek, ami jár. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ez itt a vízválasztó. Természetesen én is tudom, hogy a szociális média korában az emberek hamar össze tudnak rakni maguknak egy képet arról, hogy szerintük milyennek kellene lennie a jó egyháznak. És megjegyzem, vannak kortársaink, nem is kevesen, akik azt az egyházat tudnák a legjobban szeretni, amivel nincs semmi dolguk. Érdekes, de sokszor mi is ugyanazt mondjuk, mint korunk jó fej emberei, csak persze veretesen, ósdin, porosan.

Püspök úr korábban úgy fogalmazott, hogy az egyházban misszióra és hitelességre van szükség. Ezek szerint a normálisak misszionálása lehetne a fő frontvonal?

Ha visszatérünk a kiinduló kérdéséhez, hogy az ember szíve önmagába hajlik vissza, akkor adott a feladat. Bibliai értelemben egyébként senki nem normális, hiszen az óember mindannyiunkban ott van. Abszolút szükség van társadalmi missziókra. Voltam drogmisszió-alapító, börtönlelkész, játszottam zenekarban (ha nem is metálosan), a B-középben is megfordultam, és a dzsumbujban szerveztem gyülekezetet. Az imént inkább csak azt próbáltam kifejezni, hogy érzésem szerint túlságosan is önmagunk kortársai lettünk. Abba nem gondolunk bele, milyen az, amikor a presbiterek basáskodnak a papon, vagy egyik keresztyén bántja a másikat. Nyilvánvaló, hogy a Szentlélek által újjászületett ember nem a polgári megítélés szerinti rendes ember. Mondok erre egy példát. Az egyik lelkigondozói beszélgetésben egy komoly, hívő keresztyén könyvelő mondta, hogy a cégvezér adót akar csalni, és ha ő nemet mond az utasítására, akkor az utcán találja magát. Mit tegyen? A cégvezér is jár templomba, egy másikba, ott ájtatoskodik, látszatra szent életet él. A cégnél meg azt mondja: ilyen a világ, csak így lehet talpon maradni...

Mit tanácsol ilyenkor?

Fizesse be az adót! Meg van írva a Rómaiakhoz írt levélben. Fizessétek be az adót, a vámot, senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek! Az is nagy küzdelem, hogy isteni valósággal tudjuk szeretni a másikat, és a szeretet ne csak egy ragacsos szirup legyen, amit mindenre rá lehet önteni.

Ha már az igét említette: senkinek semmivel ne tartozzatok! Úgy tudom, püspöksége alatt végig azt képviselte, hogy ne tartozzon az egyház a bankoknak. Egyházkormányzása elején visszafizette egyházkerülete minden hitelét, nem folyamodott soha kölcsönhöz, és óva intett mindenkit a hitelek felvételétől. Miért?

Isten gondviselése kellett, hogy a Dunamelléki Református Egyházkerületet minden adósságtehertől megszabadítsuk, és meggyőzzük a gyülekezeteket, hogy ne folyamodjanak hitelért. Adóssággal örököltem az egyházkerületet, és röviddel a 2008-as nagy adósságkrízis előtt fizettük vissza az utolsó részletet. Három hónap múlva aztán jött, amitől mind a mai napig szenved a fél világ. Óriási kegyelemnek tartom, hogy sikerült visszafizetnünk a hiteleinket, mert nem tud kiegyenesedni az ember, ha adós rabszolga. Az egyháznak is van anyagi élete: a lelkészek javadalmától a gyülekezeti terem fűtésén át a nyári táborokig minden pénzbe kerül. De mennyivel szabadabbak vagyunk, ha mindezt a költséget a magunk vagyonából tudjuk előteremteni. A Példabeszédek könyve is erre tanít bennünket.

Ön mindig azt hangsúlyozta, hogy a gyülekezeteiben él az egyház, és talán soha nem épült vagy újult meg annyi református templom, mint a püspöksége idején. Ez a gondolat és cselekedet közvetlen összefüggésben áll egymással?

Furfangos kérdés, mert a templomot, a gyülekezeti házat, a parókiát a gyülekezetek építik saját maguknak. Az más kérdés, hogy kaphatnak hozzá segítséget. Valóban, nagy ajándék templomot szentelni. A számokkal viszont nem árt óvatosnak lenni, mert a 18. század végén, de a két világháború között is sokkal több templom épült, a világháború után pedig számtalan rombadőlt templom épült újjá. Inkább annak örülök, hogy szabadságunk révén megújíthatjuk a kultuszi épületeinket, és a hívek nem beszakadt tetejű, leszakadt padozatú, jéghideg templomokba járnak. Mivel Magyarország lakossága az elmúlt ötven évben folyamatosan mozog, valóban alakultak új gyülekezetek is szép számmal.

Az épületek megújultak, de hogyan látja a lelkészi kar állapotát?

A saját generációm szerint én is abba a lúzermezőnybe tartozom, amelyiknek még azt tanították: ki fog halni az egyház. Közben látom magam előtt a szüleim hűséges nemzedékét, aztán a rendszerváltás után felsarjadt szabad és elszánt nemzedéket, és látom legújabbat is a nyugati civilizáció hullámverésében, de keresve az irányt. Mindegyik generációnak vannak kiválóbbnál kiválóbb tagjai. A miénknek is. És minél több kitűnő igehirdetőt, lelkigondozót, gyülekezetszervezőt, okosan gondolkodó lelkészt ismertem meg, annál erősebb lett a kiválóságuk fénye, amelyben a gyengébbeket látom. Ezért is fáj nagyon, ha valaki elhagyja a szolgálatát. Van, aki úgy érzi, nem bír egymaga harcolni, cserben hagyták. Van, aki már az első puskalövésnél berezel. Ezért a lelkészeknek folyton tanulniuk kell az egymás iránti szolidaritást. Sokszor alakult úgy, hogy püspökként katalizátorszerepbe kényszerített ez az ellentmondásos valóságunk, és mintha az lett volna a tisztem, hogy én tegyek rendet minden viszályban, nyomorúságban. Sokszor szóvá tettem, most is megteszem: riasztónak tartom, hogy a lelkészek egy része nem tart élő kapcsolatot a többiekkel. Még riasztóbb, hogy számos lelkész csak a közösségi médián keresztül kommunikál. Bízom abban, hogy kinövik majd ezt a digitális gyermekkort, és rájönnek, sokkal értelmesebb tíz perc alatt elautózni a szomszéd faluba, és beszélgetni egy jót a kollegával, mint fórumokon levelezgetni.

Egy lelkészértekezleten azt mondta, hogy letelt a kegyelmi idő. Azon kell gondolkodnia az egyháznak, hogyan tud önfenntartóvá válni. Hol tartunk most ebben?

A riadó továbbra is érvényes. És megvallom, nem voltam elég meggyőző, amikor föl akartam hívni a figyelmet arra, hogy végre le kell vonni néhány a konklúziót. Például, be kell vezetni a gondozott gyülekezet kategóriát. A jobb anyagi kondíciók között élő gyülekezeteknek támogatniuk kell azokat a közösségeket, amelyek nem tudják biztosítani szolgálóik méltó bérét. Sok szép bibliai példa van erre. És ehhez teljesen szabadok vagyunk. Itt az ideje, hogy segítsük a gyengék fennmaradását valamint az új gyülekezeteket, amelyek éppenhogy elindultak a misszió útján.

Az eddigiekből számomra úgy tűnik, hogy inkább ostorozza magát, miközben nem sorolja az eredményeit.

Bízzuk a történészekre, hogy van-e egyáltalán érdemem abban: hány új gyülekezet szerveződött, mennyi templom és parókia épült, mennyivel nőtt a hittanra járók száma, hány iskolánk és szociális intézményünk van! Ha segíthettem, megköszönöm az Úristennek és magasztalom a Szentlélek növelő áldását.

Ne hagyjuk ki a beszélgetésünkből a közéletet. Több alkalommal hangsúlyozta az egyház és az állam szétválasztását. Hogyan lehet egészséges távolságot tartani a politikától?

Távolságot? Ki fertőz meg kit? Ennél egyszerűbb, éppen ezért nehezebb is a helyzet. Az állam és a pártpolitika más rend szerint működik, mint az egyház. Az emberek azért tömörülnek pártokba, mert nézetkülönbségeik vannak másokkal, és ezeket egy-egy politikai formáción keresztül fejezik ki. Aztán a demokrácia szabályai szerint – általában hosszadalmas viták után – konszenzussal, alkukkal az ügyek valahogy mennek előre. Jelzem, ehhez – a vitákhoz – már lehet némi közünk, állampolgárok vagyunk ugyanis. Mindazonáltal, az egyházban egyetlen új gyülekezet sem azért szerveződött, mert az emberek másként gondolkodtak volna az üdvösségről itt vagy ott, és szavazáson döntötték volna el, kinél legyen az üdvösségszerzés hatalma. Az alap mindig ugyanaz: Krisztus. A politikai hatalom – ha tudomást vesz róla, ha nem – Isten kezében a gondviselés eszköze, még akkor is, ha gyötri vagy üldözi a keresztyéneket. A szétválasztott felek – az állam és az egyház – jó esetben a teremtett világ fennmaradása és a közjó szempontjából találnak közös célokat, és együttműködnek azok megvalósításban. Egyetlen államrend sem a mennyország előszobája. Az új totális rendszer, a liberalizmus azért tekinti ellenségnek az egyházat, mert az egyház már a puszta létével is jelzi: sosem volt olyan politikai eszme, amelyre Isten ráütötte volna a pecsétjét, hogy ebből lesz ám a mennyország… Ez a szétválasztás lényege. Egyetlen esetben nem szabad a hatalomnak engedelmeskedni: ha arra akarnak kényszeríteni, hogy megtagadjuk Krisztust.

Püspök urat akarták bármire rákényszeríteni?

Hogyne! Az egyik ilyen eset még a püspökségem kezdetén volt, amikor a Károli Gáspár Református Egyetemen kitettek a lelkészképzésből egy fiatalembert a provokatívan vállalt homoszexualitása miatt. Az akkori liberális kormányzat megfenyegetett, hogy megszüntetik az egyházi iskolák állami finanszírozását, ha nem adunk szabad utat ennek a magatartásnak a református egyházban. Az bizony nagy médiahajsza és komoly dráma volt. A püspököt pedig mégiscsak terheli az iskolarendszerünk, a tanárok, oktatók, diákok iránti a felelősség. Mi lesz a sorsuk, ha nem kapjuk meg a közfeladat ellátásáért járó normatívákat? Isten segítségével és a Zsinat határozottságával helytálltunk ebben a kérdésben is.

Vállalom, ha bulvárosnak tartja a kérdést. Mi volt a legnehezebb a püspöki szolgálatában?

Az egész.

Amikor feltettem a kérdést, nekem a fájdalmas veszteségei jutottak eszembe. Meghalt a főgondnoka, Tőkéczki László, a főjegyzője Hegedűs Béla, és voltak emberi csalódások is.

Hűséges szolgatársaimat még most is gyászolom. Az emberi csalódásokat pedig vereségként éltem meg. Tekintélyes, komoly munkát végző lelkipásztorok, presbiterek, tanárok, egyházi munkások csúsztak el, pedig az ige figyelmeztet: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék! (Korinthusiakhoz írt első levél 10. rész 12. vers) Ezek az esetek nagyon megrendítettek. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mert, hát ki vagyok én, hogy az emberi vétkek miatt ítéletet mondjak róluk? Ugyanakkor az egyház szabályai szerint nem maradhattak közöttünk, hiszen az erkölcsi felelősségvállalás rájuk is vonatkozik. Mérhetetlenül sajnálom, mert jó emberek vesztek el, régi barátokkal nem tudok immár szóba elegyedni.

Megoszt ezekből valamit?

Inkább azt mondom, hiszek abban, hogy meg lehet javulni. El tudom képzelni, hogy akiket elvesztettünk, megbánják, jóváteszik vétkeiket, és visszafordulnak. Ha ebben nem hinnék, akkor végtelen csüggedés töltene el, hiszen elsősorban lelkipásztor társakról, tanárokról, presbiterekről van szó. Egy darabig lehet kettős életet élni, de ez egyszer véget ér. Minden ilyen megrázó eset térdre kényszerített. Megkértem az Úristent, adjon erőt, nehogy rossz útra tévedjek. Ne gondolhassam bármiről, hogy meg lehet úszni, aztán csak megvonhatom a vállamat: na és?

Akkor most jöjjön a korábbi kérdés ellenpárja: mik voltak azok, amik a legnagyobb örömet okozták?

Ezek főleg személyesek. Örülök, hogy megmaradt a gyülekezetemmel a bensőséges kapcsolatom. Hálás vagyok, hogy a tanítást nem kellett letennem. Jó érzéssel tölt el, hogy belefért az időmbe némi tudományos munka is. Örültem mindig, amikor azt képzeltem, hogy vademberek várnak valahol, aztán kiderült, nagyon szeretnek. Nagyszerű szolgatársakat és bennünk igaz barátokat kaptam nehéz időkben. Örülök feleségem derűs hűségének, a gyerekeimnek, szépen felnőttek, az unokák csodálatosak. És örülök, hogy nem ment tönkre az életünk. Hálával mondom Bonhoeffer szép versének sorát: áldó hatalmak oltalmába voltam elrejtve.

És az egyházat tekintve?

Örülök a megfáradt lelkipásztorok megújulásának. Örülök a növekvő gyülekezeteknek. Hálás vagyok, hogy szabadok vagyunk. Hálás vagyok, hogy nem kell azt mondanom az utánam jövő nemzedéknek: ti vagytok az utolsók, aztán már nem lesz egyház. Örülök, hogy a politikai vezetés nagy része az egyházak barátja. Örülök, hogy a külső-belső kríziseket nem kis küzdelmek árán, de komoly tanulságokat levonva tudtuk megharcolni. Hálás vagyok Istennek, hogy Magyarország nem áll háborúban. És leginkább annak örülök, hogy Isten országa biztosan el fog érkezni.

Milyen útravalót adna majd az utódjának? Az interjú időpontjában még nem tudjuk, hogy egyházkerületében Balog Zoltán vagy Balla Péter lesz-e a következő püspök, illetve 2021 februárjában dől el, hogy kit választanak a Zsinat lelkészi elnökének.

Sem a dunamelléki elődömtől, sem a korábbi zsinati elnöktől semmilyen útravalót nem kaptam, csupán a hivataluk ajtókulcsát adták át. Ennél több útravalót adnék, tiszta szívből. Bárki ül a püspöki székbe, azt kérem tőle, hogy szeresse nagyon azokat, akiket az egyház ura rábíz, még akkor is, ha nem mindig szeretnivalók. Tartsa szem előtt, hogy nem hatalmat, hanem megbízatást kapott. Áldozzon szolgatársainak lelki beszélgetésre több időt, mint én. Imádkozzon többet, mint én. Szeressen prédikálni jobban, mint én! Az apostol azt írja Timóteusnak, hogy aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván. Aztán tételesen felsorolja, hogyan legyen a püspök jó ember. Lényegét tekintve ez a szolgálat nem tesz tönkre, hanem felnevel az istengyermekségre. Éljen jó lelkiismerettel – Isten kegyelmében és hűségében mindig nyugalmat talál. Értem nagyon sokan imádkoztak, érte is sokan imádkoznak majd. Közöttük leszek én is. És mindenekfölött: a mandátum egyszer lejár, viszont a meghívás a mennyei életre örök érvényű.