Az angyali üdvözlet előbb éri Zakariást és Erzsébetet, az útkészítő Keresztelő János szüleit, mint Máriát és Józsefet, Jézus szüleit. Jézus születésének előtörténetében ők a főszereplők. János apja a templomi istentiszteletbe belegyökerezett, a szent liturgiáért élő pap volt. Feleségével együtt dobbant a szívük a szolgálat és a magánélet terén, a közösségi és az egyéni sors megélésében. Teljes volt bennük az azonosulás. „Igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint. Nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, és már mindketten idősek voltak.” (Lk 1,6–7) Gyermektelenségük évtizedei a próbák idejét jelentették, hiszen papként terméketlennek lenni azt a látszatot keltette, mintha ez Isten büntetése lenne rajtuk.
A terméketlenség miatt pedig szomorúságukra kihalásra ítéltetett az ároni család, ami miatt annyi imádság szakadt már ki belőlük. De ezek az imádságok nem a semmibe hullottak. Az imameghallgatás időzítője Isten kezében van, aki rátette kezét az élet startgombjára. Az apa szolgálatos papként kapta a kijelentést: „…megjelent neki az Úr angyala, és […] így szólt hozzá: Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, akit nevezz Jánosnak.” (Lk 1,11–13) Isten elhatározta, hogy a gyermektelen, sorvadozó életű papné, Erzsébet asszony méhét megnyitja, mert gyógyítani akarja a meddőség sebét, és ezzel elindítja az útkészítést az újszövetség korához. „A sebek feltépett barázdák, amelyekbe Isten a maga csemetéit plántálja.” (Walter Lüthi) Az ígéret visszhangzik Zakariásban, aki hiszi is, nem is. A próbák ideje újabb próbát szül. Kételkedve ki is szalad a papi ember száján: „Miből tudom meg ezt? Hiszen én már öreg vagyok, és a feleségem is igen idős.” (Lk 1,18) Zakariás bizonyító jelet és hitelesítést várt, de az angyal így válaszolt neki: „Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok. Elküldött engem, hogy beszéljek veled, és meghozzam neked ezt az örömhírt. De íme, most megnémulsz, és nem tudsz megszólalni egészen addig, amíg ezek végbe nem mennek, mert nem hittél szavaimnak, amelyek be fognak teljesedni a maguk idejében.” (Lk 1,19–20) Zakariás jutalma, hogy elsőnek szerez tudomást a világ megváltásáról, annak előkészületeiről, de még nem volt alkalmas az idő az ígéretek közreadására.
Isten angyala érzékeli, hogy Zakariás sem alkalmas még a bizonyságtételre. Ilyen nagy ügyben Isten nem kockáztat, hanem maga akar beszélni. Gábriel lelakatolja a pap ajkát. Zakariás kilenc hónapos kihordási időt kap, a csend kohóját. Büntető csoda? Inkább beavatkozó jel az elnémítás, hogy az emberi szó ne hatás, ki ne oltsa, még véletlenül se tompítsa vagy idejekorán el ne fecsegje az Isten Igéjének megvalósulását, megtestesülését. Sajátos várakozás, kemény próbatétel ez a beszédre termett papi ember számára. Zakariás a némaság idején keresi a kifejező szót, a lebilincselt nyelv az éneket és az imát. Az Ótestamentum keresi az adventi utat, az idők teljességét. A pap szóböjtöt kap, hogy szíve mélyén kihordja, megformálja és kiejtse a szájzár feloldása után a döntő mondatot: János legyen a neve, majd himnuszban tör ki, hogy a Mennyei Látogatóra irányítsa a figyelmünket: „Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lk 1,78b–79) A sokszori meglátogatás és a részleges, pillanatnyi segítség után végre jön a váltság, a beteljesülés, a megoldás. Megszabadít a félelmeinktől.
A szabadulás mindig azért van, hogy félelem nélkül végre ne magunknak való életünk legyen, hanem szolgálat neki, a Szabadítónak. A Krisztusban nyert szabadságunk ugyanis ezt jelenti: nincs kitől félnem! De sokszor megtörtént, hogy elfogadtuk a félelem nélküli, megszabadult életet, és elkezdtünk újra magunknak élni, s közben visszalopózott belénk a félelem, elveszítettük az ígéretet! Isten adventi csendjének kohójában megszülethet a mi életünk cantus firmusa, hogy átszóljon a békétlenségen, a halálon és a félelmen: erős szabadítót támasztott nekünk Isten a Jézus Krisztusban.
A szerző a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!