Zarándokok a nyugati határszélen

„Zarándokgyülekezet” – így nevezi a Soproni Református Egyházközséget lelkipásztora, Barta Zsolt. Nem költői fordulat ez, hanem pontos leírás: tagjai a Kárpát-medence szinte minden szegletéből érkeztek a városba. A „gyüttment” szó Sopronban régóta használatos, és itt szinte mindenki magára ismer benne. A gyülekezet nem tekinthet vissza több évszázados múltra, identitását érkezések és újrakezdések adják. Tagjai olyanok, akik máshonnan jöttek, és itt találtak lelki otthonra.

A lelkipásztor három szóval jellemzi a Soproni Református Egyházközséget: zarándok, jó közösség, szórvány. A zarándokjelleg Barta Zsolt személyes életében is testet ölt. Kárpátaljáról indult, a Bakonyalján szolgált, majd Sopronba érkezett meg. Bemutatkozó istentiszteletén saját szülőfalujából érkezett családok is ültek a padsorokban. Amikor ma szétnéz a szószékről, gyakran olyan arcokat lát, akikkel együtt nőtt fel – a személyes sors és a gyülekezeti valóság itt különös módon találkozik.

A Soproni Református Egyházközség tagjai a Felvidékről, Erdélyből, a Délvidékről, Kárpátaljáról és szerte az ország minden részéről érkeztek ide. Ráadásul különböző hullámokban jöttek, a magyar történelem nagy fordulópontjaihoz köthetően, biztonságot és jobb megélhetést remélve – magyarázza a lelkipásztor.

Ez a sokféleség nem csupán földrajzi adat. A kilencvenes évek erdélyi áttelepülői, a legutóbbi években Kárpátaljáról érkezők, az ország keleti részéből a munkalehetőség miatt Sopronba költözők mind magukkal hozták saját történeteiket és református hagyományaikat. A gyülekezet pedig – ahogyan a lelkipásztor fogalmaz – igyekezett segíteni az otthonteremtésben: munkahelyet találni, közösséget kínálni.

Szebeni Lajos főgondnok 2006 nyarán költözött Sopronba a családjával. Korábban Szentendrén éltek, ott jártak templomba, ott voltak egyházközségi tagok. Mint mondja: természetes volt, hogy új lakóhelyükön is református gyülekezetet keresnek. – Sopronban egy református egyházközség van. Ha húzunk köré egy körülbelül ötven kilométeres kört, közelebb nem találunk református templomot. Kőszegen, Szombathelyen, Pápán, Győrben találunk legközelebb, illetve Mosonmagyaróváron. Adott volt, hogy ehhez a gyülekezethez csatlakozunk – eleveníti fel az érkezésük utáni időszakot a főgondnok. – A város növekszik, és vele együtt a református közösség is. Ezt észrevesszük a népszámlálás adatain, és – hála a Jóistennek – a templomba járók létszámán is – mondja.

Szebeni Lajos viszonylag rövid presbiteri múlt után lett főgondnok. A felkérés a lelkipásztortól érkezett, de döntését belső indíttatásként éli meg. – Ez egy olyan tisztség, amelyre – tréfásan azt mondják – lasszóval keresnek embert. Sok munkával, elköteleződéssel jár, de hálás vagyok a Jóistennek, hogy így szolgálhatok – hangsúlyozza a főgondnok.

A növekedés felelősséget is jelent. Évente negyven-ötven fiatal konfirmál a gyülekezetben, miközben a felnőtt konfirmandusok száma is figyelemre méltó. Szebeni Lajos szerint a legnagyobb kérdés a fiatalok megtartása: hogyan lesz a konfirmáció egy életút kezdete, nem pedig egy lezárt fejezet.

Ez a gyarapodás a gyakorlatban is tetten érhető. A főgondnok felidézi első presbiteri szolgálatát. – 2018 pünkösdjén, konfirmációkor a templom már fél órával a kezdés előtt megtelt. A hívek egy részét a gyülekezeti terembe, sőt az utcára kellett irányítani – meséli, majd hozzáteszi, hogy a szervezési kihívás mögött egy élő, növekvő közösség képe rajzolódik ki.

Szarka László presbiter története még korábbra nyúlik vissza. 1977-ben érkezett Sopronba a feleségével. Katonai szolgálat, családalapítás, tudományos pálya – élete teljes aktív szakasza a városhoz kötődik. Ma már mosolyogva mondja: – Az összes reformátusról el lehet mondani, hogy „gyüttment” Sopronban. Én most negyvenkilenc éve számítok annak – fogalmaz. Családjában a református szolgálat természetesnek számít: édesapja és nagyapja is lelkipásztor volt. Ő azonban a természettudományok felé fordult. Mégis, a hit és a tudomány nem ellentétes területek számára. – A természettudományi kutatás révén is az Isten, a Teremtő megismeréséhez kerül közelebb az ember. Röviden úgy lehet megfogalmazni, hogy a tudomány szabályai a mennyből jönnek – hangsúlyozza.

1995-ben Szarka László és az akkori lelkipásztor, Vladár Gábor beszélgetése során fogalmazódott meg egy civil egyesület alapgondolata, amelynek nyomán a következő évben létrejött a Soproni Kálvin Kör. – Az volt a cél, hogy legyen egy „előszoba” azoknak, akik még nem mernek eljönni a templomba. Havonta tartunk előadásokat természettudományi, társadalomtudományi, oktatási témákban. Az egyesület szervezi a magyar kultúra napjának soproni megemlékezéseit is, ökumenikus együttműködésben, így a református jelenlét nemcsak a templomban, hanem a város kulturális életében is látható – fejti ki a Soproni Kálvin Kör elnöke.

Presbiterként Szarka László ma leginkább a folytonosságot hangsúlyozza. Az idősebb generáció feladata szerinte az emlékeztetés. – A fiatalabbak tudják, hogyan kell előre menni, de fontos, hogy ismerjék, milyen örökségre építenek. Nekünk, idősebb presbitereknek az a feladatunk, hogy emlékeztessük őket, kiknek a vállain állnak – teszi hozzá.

Dzurné Halasi Mónika 1995-ben érkezett Sopronba. Korábban Budaörsön jártak református gyülekezetbe. Katolikus családban nőtt fel, de a református gyülekezetben talált rá arra a hitre, amelyet már a sajátjaként élhetett meg. – Nem a vallásosság volt a jellemző, hanem az, hogy a hit hogyan épül be a mindennapjainkba. Ezért nagyon hálás vagyok – meséli.

Presbiterként főleg az úrvacsorai előkészítésben és a diakóniai szolgálatban vesz részt. A szolgálat neki nem külön feladat, hanem természetes következménye annak, amit a hitében megél. – A kenyér és a bor előkészítésével tudok hozzájárulni, hogy maga az úrvacsorás istentisztelet is jól alakuljon, illetve hogy megvalósuljon. Mindez számomra nem teher, hanem örömteli szolgálat. Szeretek adni, szeretek segíteni – jegyzi meg Dzurné Halasi Mónika.

Óvodavezetőként dolgozott, és munkatársai visszajelzéseiből is azt érezte, hite nem marad a templom falai között. Egy kolléganője korábban megállapította, hogy a vezetési stílusán is látszik, hogy a hit az élete része.

A diakóniai csoport nyolc tagja együtt végzi a feladatokat: vendégek fogadása, szeretetvendégségek előkészítése, rászorulók segítése, keresztelőkendők és énekeskönyv-borítók hímzése, adománygyűjtések lebonyolítása. Nincsenek szigorúan leosztott szerepek, az aktuális helyzethez igazodva vállalják a szolgálatot. A presbiter tapasztalata szerint a gyülekezet légköre személyes. Nem pusztán vasárnapi alkalom, hanem kapcsolat. – Itt nem csak eljövök a templomba egy órára, és hazamegyek. Az emberek között kialakul egyfajta kötődés. Még azok között is, akik csak látásból ismerik egymást, mindig van egy-két jó szó a másikhoz, idővel pedig baráti kötődések is kialakulnak – számol be Dzurné Halasi Mónika.

Barta Zsolt lelkipásztor korábban falusi gyülekezetekben szolgált. Sopront másfajta terepként látja. Mint fogalmaz: egy városban nem adottság a figyelem, azért meg kell dolgozni.

– Egy városban meg kell küzdeni azért, hogy felkeltsük az emberek figyelmét. Több alkalmat kell szervezni, több helyre kell elmenni – sorolja a lelkipásztor. A keresztelések és konfirmációk során például sokszor új élethelyzetekkel találkozik: olyan családokkal, ahol a szülők nincsenek megkeresztelve, de a gyermek hittanórára járva maga szeretné a keresztséget. Barta Zsolt szerint ezek a helyzetek lelkipásztori mérlegelést, teológiai átgondolást igényelnek.

Sopronban az intézmények kiemelt szerepet játszanak. A gyülekezet családi bölcsődehálózatot működtet, három csoportban összesen huszonegy gyermekkel. Sok, Ausztriában dolgozó szülő így kerül kapcsolatba az egyházzal: a templom mellett találják meg a gyermeküknek a gondoskodást. A lelkipásztor szerint ezek az „intézményes kapcsolódási pontok” identitásformáló erővel bírnak, még akkor is, ha a gyermekek legfeljebb csak benyomásokra emlékeznek ezekből a korai évekből.

A lelkész úgy véli, a jövő kulcsa épp az elérésben rejlik, vagyis abban, hogyan tudják megszólítani azokat, akik újonnan érkeznek a térségbe. A hitoktatás, a vasárnapi istentisztelet központi szerepe – különösen a hétköznap Ausztriában dolgozók miatt –, valamint a közösségi alkalmak mind ezt szolgálják. A soproni reformátusságot egyszerre jellemzi a nagyvárosi lét és a szórványhelyzet. Sopron városán kívül kétjárásnyi területet gondoz az anyaegyházközség, biztosít istentiszteleteket, hittanoktatást és találkozási lehetőségeket. Barta Zsolt elmondta azt is, hogy a nyugati határszélen nem a megmaradás a fő kérdés, hanem az, miként lehet a növekvő gyülekezetet lelki értelemben is közösséggé formálni. A Soproni Református Egyházközség története ezért nem lezárt fejezet, hanem alakuló folyamat – zarándokok közössége, akik különböző helyekről érkezve együtt keresik Isten vezetését.