Zsinattörténeti szemelvény

Manapság a zsinatról protestáns körökben olyan tanácskozás jut eszünkbe, amelyen az egy hitvalláson lévők, a főbb teológiai tanításokban egyetértők minél több egyházkormányzati, egyházigazgatási és fegyelmi kérdésben igyekeznek egységre jutni. A XVI. századi Magyarországon viszont még a hitvallási alapok lefektetésén volt a hangsúly a sokszor heves küzdelmekkel járó, életbe vágó hitviták gyűlésein.

A teljesség igénye nélkül említésre méltó a debreceni alkotmányozó zsinat (1567), amely Méliusz Juhász Péter szuperintendens (több esperesség élén álló, választott személy, a mai püspöki tiszt előképe) vezetésével többek között a Szentháromság-tagadók és különböző szekták elleni harcok miatt vált indokolttá. A tiszántúli és tiszáninneni küldöttek elfogadták a II. Helvét Hitvallást és egy terjedelmes rendtartást is, ami a teológiai elvek megszilárdulásához vezetett, és ösztönözte a református egyház megszervezését.

Hasonlóképpen kikerülhetetlen a szatmárnémeti nemzeti zsinat (1646) összehívása, ahol több mint száz prédikátor volt jelen az egész tiszai és erdélyi reformátusságból (a dunai reformátusok nem voltak ott): itt rögzítették és pontosították egyházunk alkotmányának és szervezetének alapvonalait, az úgynevezett Geleji-kánonokat, amelyek szerint a zsinatok joga és feladata a kormányzás, az igazgatás és az egyházfegyelem gyakorlása. A végzések a XIX. század második feléig éreztették hatásukat a lelkészek, esperesek és püspökök által gyakorolt egyházkormányzásban. Ennek a zsinatnak jelentős a szerepe az istentiszteleti rendtartás és az iskolaügy kérdésének a kezelésében. Ugyanakkor összehívásának elsődleges oka a Tolnai Dali János lelkész által vezetett reformmozgalom megjelenése volt, amely az egyházfegyelmezés és egyházigazgatás első szervévé a kálvini presbitériumot akarta tenni, aminek a püspöki és esperesi tisztség eltörlése lett volna a következménye. A puritanizmus jegyében mindez együtt járt volna a teljes megújulással, a lelkek ébresztésével és igaz megtérésre hívásával. A mozgalom végül több ok miatt sem érvényesült, de a megújulást serkentő puritán tanítások a templomokban és iskolákban jelentősen gazdagították a református hitgyakorlatot. A presbitérium jogosultságát és egyházépítő hasznát azonban elvileg elismerték, bár még hosszú évek kellettek annak teljes elfogadásához.

A XVIII. század első felétől kezdve szintén sok feszültség jellemezte a különböző szinteken zajló gyűléseket, döntő módon a papi és világi tagok jelenlétének (a paritás elvének) kérdése miatt. A világiak bodrogkeresztúri gyűlésén (1734) jelent meg például a gondnoki állás gondolata, amelyet a lelkészek mély ellenszenvvel fogadtak. 1791-ig kellett várni arra a zsinatra, amikor Budán négy szuperintendenciából (esperesség) gyűltek össze hitvalló eleink (az erdélyiek távol maradtak). Itt jött létre az új alkotmányos szervezet, amelynek legalsó egysége a presbitérium, majd az egyházmegyék és egyházkerületek gyűlései lettek, csúcsa pedig a református és evangélikus egyházak időnként összehívott közös egyetemes tanácsa, élén a főgondnokokkal. A zsinat összehívására külön-külön tízévente került volna sor, de mivel a kánonokat a király nem szentesítette, nem emelkedhettek kötelező érvényre. Pozitívum, hogy mégis megalkották az országos református egyházat, amelyben a zsinat-presbiteri rendszer körvonalai erősödtek meg.

Végül a 114 főből álló debreceni zsinat egységesítette a magyar református egyházat 1881-ben, beleértve a Királyhágón inneni és túli egyháztestet is. Ezek fölött jött létre a zsinat és az egyetemes konvent szervezete. Az egyházkerületek autonómiája megmaradt, és zsinat-presbiteri rendszerben kormányozhatták magukat.

Ez a rövid történeti áttekintés is igazolja, hogy a zsinatok világában milyen sok emberi és hatalmi tényező okozott zűrzavart, amit csak Isten gondviselése tudott nyugvópontra segíteni. Kálvin tanítása ezért időszerű: „Krisztus joga, hogy minden zsinatot ő vezessen, és ebben a méltóságban ember nem osztozhat vele.”