„A csoda mindig ott kezdődik, ahol az ember ott van, és onnan nem menekül el, hanem végzi a munkáját, és hisz abban, amit végez.” Gudor Kund Botonddal, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk annak apropóján, hogy decemberben elnyerte a Magyar Örökség Díjat.
Az átadóünnepségen Körösi Viktor Dávid kolozsvári konzul úgy jellemezte önt, hogy nem a meghátrálás embere. Egyetért?
Két olyan ige is közel áll hozzám, illetve felfogásomhoz, tevékenységemhez, amelyek ezt a megállapítást alátámasztják. Az egyik a 2Kor 12,9: elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. A másik a Zsid 10,39: de mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Ez a két ige számomra annyi erőt adott, hogy minden élethelyzetben megtaláltam az elegendő erőt, kegyelmet, szeretetet ahhoz, hogy tudjam folytatni azt a munkát, amelyre az Úristen iderendelt.
A KÖZÖSSÉGVÉDELMEZŐ
A 2021. december 18-án átadott Magyar Örökség Díjak kitüntetettjei között van Gudor Kund Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese. A hivatalos indoklás szerint a Magyar Örökség kitüntető címet közösségvédelmező szolgálatáért kapta. Gudor Kund Botond korábban Magyarigen, ma Gyulafehérvár református lelkipásztora és a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, történész. A Magyar Örökség Díj azoknak a magyar intézményeknek, csoportoknak adható, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez.
Történészként a múlton, lelkészként és esperesként pedig a jelenen és kicsit a jövőn kell tartania a szemét. Ezek a feladatok segítik vagy nehezítik egymást?
Nehezítő körülménynek tartom a világnak azt a szemléletmódját, hogy leginkább a mában él. Elég hedonista életszemlélet ez. A mai nap minőségi átélésének kényszere árnyékba helyezi a jövőképünket is, de a múltra való támaszkodást is eléggé megnehezíti. A múlt vagy a jövő hangsúlyozása gátló tényezők azok számára, akik a szemléletmódodat, a tudatodat befolyásolni akarják bizonyos fogyasztási irányba. Bár hozzáteszem, az erdélyi ember még elég szívós ahhoz, hogy legyőzze ezt a próbatételt. Számomra egyáltalán nem ellentétes az idő hármas felosztása. Én mint lelkész, de mint erdélyi és magyar ember is, a múltból fogalmazok meg mondanivalót a jelennek. De úgy, hogy a múlt példái, a jelen megvalósításai, eredményei mindig a jövőbe vezetnek, sosem történt valami önmagáért. Például egy templomot is mindig azért hoztak helyre, hogy ott istentiszteletet tartsanak, vagy legalább találkozót. A múltban meg kell keresnünk az értékeket, fel kell ismernünk a kihívásokat.
Említette a templomok újjáépítését. Úgy tudom, hogy ez a szívének kedves ügy. Hány templom megmentésében, felújításában vett részt?
Ez is fontos téma, mert a legfontosabb az igehirdetés és a közösségépítés. Épp ennek része a templomok javítása, megmentése is, ugyanis itt, a szórványban sok olyan templom van, amelybe benéz az ég, a nap, a hold, hiszen nincs födém. A templomokat újra méltóvá kell tenni arra, hogy Isten Igéje elhangozzon bennük, és betölthessék azt a funkciót, amelyet elődeink szántak neki. Ha pedig ez már nem történne meg, akkor is történelmünknek olyan darabja mind, örökségünk része, amelyet mindenképpen meg kell őrizni, mert az identitásunkhoz tartozik. Mintegy 10-15 templom újult meg az utóbbi időben. Itt, a szűkebb környezetemben az utóbbi két évben a vírusjárvány ellenére négy templomot sikerült megjavítani: Szászsebes, Alvinc, Gyulafehérvár és Marosszentimre. Ezek mellett tervezési fázisban van Pókafalva, és a szolgatársaimmal együtt Borosbenedeken és Diódon két romtemplomot sikerült megmentenünk, legalábbis bizonyos mértékig. Rengeteg munka van, volt és lesz ezeken a területeken.
Gudor Botond a díj átvételén decemberben
Két tényezőt is említett a templomok felújítása kapcsán. Egyrészt a történelmi örökség megőrzését, másrészt pedig az optimista hozzáállást, hogy ne úgy gondoljuk, hogy a szórványban csak fogyhat a magyar, hanem meg is fordulhat a tendencia.
Felelősségünk van a történelmi örökségünkért. Például az őraljaboldogfalvi templomban XIII–XIV. századi italo-bizánci freskók vannak. Ezek a templomok magyar–román együttélésünknek, részben a román reformációnak is emlékei, egyben kiemelkedő művészettörténeti alkotások. Egy lelkipásztor se nézheti azt végig, hogy ezeken a falakon végigfolyik a hólé vagy az eső, hiszen a történelmünknek egy-egy darabja pusztul el ilyenkor. Marosszentimrén a templom déli portáljánál, amellett, hogy a Jékely-vers elmondásával kesergünk az elmúlt gyülekezeti életünk fölött, azt is látnunk kell, hogy ott van a kőbe faragott népművészetünk első emléke. És ez csak két példa arra, mennyire fontos megvédeni a műemlékeinket és megadni a templomnak azt a tisztességet és méltóságot, amely megilleti. A pozitív hozzáállásom hurráoptimizmusnak tűnhet azok számára, akik hideg fejjel statisztikákat néznek, és ez talán még inkább így lesz egy év múlva, az itteni népszámlálás után. De én a statisztikát keresztyén módon látom, és Isten kegyelme az, ami sokszor csodát tesz mindenfajta negatív és számszerűleg kilátástalan helyzetben. Erre példát is tudok mondani. Magyarigenben úgy kezdtem a szolgálatomat, hogy hárman voltunk 1996-ban, hármunk közül kettő 80 év fölötti idős ember volt. Amikor befejeztem ott a szolgálatot és átmentem Gyulafehérvárra, már 27-en voltak a magyarigeni gyülekezetben, és gazdaságilag megerősödött a közösség. Természetesen ehhez hozzájárult a Bod Péter-i szellemiség, ami ott uralkodik, a munka, a lelkesedés, az emberek odaköltözése.
Sok olyan tényező, amit statisztikus nem tud megmagyarázni, legfeljebb talán a szociológus vagy a demográfiakutató, de hadd tegyem hozzá, hogy itt a Lélek is dolgozik, és az imádság is.
Én úgy látom, hogy sok olyan hely van, amelyről nem szabad lemondani, ilyen Alvinc is, ahol majdnem megduplázódott a közösség.
Sosem gondolt a feladásra? Akkor sem, amikor odakerült Magyarigenbe, és folyt be a tetőn a víz, és a tető megjavításával kellett kezdeni?
Mondjuk ez volt az a legegyszerűbb, legkisebb dolog, amivel találkoztam. A magyarigeni parókia átvétele után azt találtuk, hogy a területen hónapok óta nem volt lekaszálva a fű, a parókia tetején a cserepek összetörtek, tíz-egynéhány helyen folyt be az eső, a víz nem volt bevezetve, kút sem volt, szennyvízelvezetés sem, fűtés csak cserépkályhával. Ez a helyzet ezelőtt 300 évvel is ugyanilyen volt, leszámítva azt, hogy volt egy régi kurblis telefon, és a villany be volt vezetve. A templom ablakai betörve, a cserépzet rossz állapotban, galambok laktak az épületben. Ezt a csaknem háborús állapotokhoz hasonló helyzetet kellett orvosolni. Válaszolva a kérdésre: nem. Én mindig a feladatot láttam, és mögé tettem azt a reménységet, azt a célt, amiért küzdeni kell.
Nem kívánkoztam én más vagy jobb helyekre, nem futamodtam meg. Szerintem a csoda mindig ott kezdődik, ahol az ember ott van, és onnan nem menekül el, hanem végzi a munkáját, és hisz abban, amit végez.
Igazolja ezt, hogy 18 évig voltam Magyarigenben úgy, hogy közben folyamatosan dolgoztunk. Mindig hálás voltam azokért, akik ebben segítettek, ezt mindig hozzáteszem, a díjátvétel kapcsán is, hogy ezt sok-sok embernek köszönhetem.
Gondolom, a család támogatása nélkül sem sikerültek volna ezek a dolgok.
Így van, a család mindig is fontos volt számomra. Akár a nagycsaládot ha nézem: felmenőim, nagyapám, édesapám lelkészek voltak. Láttam a szenvedést, küzdelmet is, nagyapám három évig politikai fogoly volt a Duna–Fekete-tenger-csatornánál és a Békás-szorosban, de hála Istennek megmenekült. Édesapám 25 évet szolgált Búzásbocsárdon, utána Gyulafehérváron ugyanannyit, a mai napig is szolgál Nagymedvésen, általa is azt láttam, hogy a szolgálat, a munka a közösségért, az Úristen tisztelete, megbecsülése a családban is nagyon fontos. Így ez családi örökség is volt, és hála Istennek a feleségem és a három gyermekem is ugyanezt a lelkületet képviseli. A feleségem mindig mellettem állt, ahogyan csak tudott. Mivel közgazdász, könyvelő, több pályázatnál, sok papírmunka elkészítésénél segített. De ott volt a takarítás alkalmával, gyülekezetépítésnél, a vendégek ellátásánál is, folyamatosan támogatott abban, hogy akár a szolgálatomat, akár a tudományos munkát, akár a templomjavításokat tudjam folytatni. Gyermekeimnek és feleségemnek is rendkívül hálás vagyok, és az Úristennek is, hogy ilyen családot adott.
Valamelyik gyermeke követni fogja önt valamilyen formában, akár történészként, akár lelkészként?
Három leánygyermekem van, és a női lelkészség nehézségei talán hatványozottabbak itt, Erdélyben. Emiatt talán, vagy egyszerűen mert az irodalomtörténetet szereti, a legnagyobb lányom az irodalmat választotta, magyar–angol szakra jár. A középső és a legkisebb jeles tanuló a Bethlen Gábor Református Kollégiumban, az egyik tanítóképzőt végez, a másik kémia–biológiai osztályba jár. A középső nem döntötte el, hogy pontosan mi is szeretne lenni, a legkisebbik orvosi pályára készül. Ez sem áll távol tőlem, hiszen én egészségügyi szakközépiskolát végeztem, így is segítettem a híveknek sokszor, akár vérnyomásméréssel, akár gyógyszerbeszerzéssel. Bármit választanak, hiszem, hogy az erdélyi és tágabb értelemben magyar társadalmunk megbecsült tagjai lesznek.
Mi lenne az a változás, amely nagyon segítené a szórványt és az ön munkáját?
Azt hiszem, a jelenlegi helyzetünkben a tervezés, rangsorolás lenne fontos itt, a szórványban, hiszen további módokat kell találnunk arra, hogy a közösségeink életben maradjanak, gyarapodjanak. Ez feladat akár nagy, akár kisebb gyülekezetben. Az asszimiláció, a vegyes házasságok miatt nehezen szólíthatók meg az emberek. Talán az oktatási támogatás hangsúlyossá tételével magyar iskola felé irányíthatjuk a gyerekeket. Az iskoláinkat bölcsődével kell erősíteni Gyulafehérváron, ezt rendkívül fontosnak tartom. Az oktatás azért is alapvető, mert a gyülekezeteinkben magyar nyelven hirdetjük az Igét. Előfeltétel, hogy megértsék, amiről szó van, különben elvándorolnak más gyülekezetekbe. A másik fontos tényező nyilvánvalóan a források keresése a templomaink fenntartásához. Nagyon hálásak vagyunk az anyaországnak, a Bethlen-alapnak, a kormánynak, hogy kiemelten támogatott bennünket ebben a periódusban, de nem biztos, hogy ez mindig így lesz. És ami megint függ az anyagiaktól, hogy itt, a szórványban rendkívül nehéz az, amit néha nagyvonalúan a szülőföld visszaszerzésének hívunk, akár a restitúciós folyamatra gondolok, akár a meglévő vagyoni részek megtartására. A gyulafehérvári gyülekezetnek 12 pere folyik jelenleg, több mint 16 topográfiai felmérés zajlik, a törvényszéki bélyegilletékek elvitték költségvetésünk több mint 40 százalékát. Fontos lépés lenne, hogy lehessen normatív támogatáshoz jutni. Ha nem küzdünk, előfordulhat, hogy nem csak az 1948 után elvett ingatlanokról beszélhetünk: 2018 után az ingyenes telekelések eredményeképp a marosszentimrei temetőnket elvették, a vingárdi temetőnket másra írták át, a bokajalfalusi temetőnket pedig kiosztották tornyostól, parókiástól magánszemélyeknek. A román állammal meg kell küzdeni minden egyes négyzetméterért. Ebben egyedül nem lehet boldogulni. Mindehhez szeretnék áldást, kegyelmet, egészséget és minél több szolgatársat kérni az Úristentől.
Mi a következő terv? Van-e következő projekt, amin dolgozik vagy amit most kezd majd el?
Azt szokták mondani, hogy túl sok is. A legközelebbi talán az lenne, hogy méltóképpen tudjuk a kollégiummal, Gyulafehérvár városával, katolikus és unitárius hittestvéreinkkel együtt megünnepelni azt, hogy 400 éve Bethlen Gábor fejedelmünk megalapította a Collegium Academicumot. Ez olyan esemény, amely az oktatásunkat messzemenően meghatározta és meghatározza. Személy szerint a továbbiakban is dolgozom egy-két tanulmányon. Utoljára a Hegyaljai kalauzt adtam ki, amely ezt a régiót is a köztudatba hozza, hiszen keveset tudunk a szórványrégióról.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!