Egymást nem ismerő lelkipásztor ismerőseim osztották meg közösségi oldalukon ugyanazt a videót húsvétkor: két fiatal ragtime stílusban énekli egy jól ismert gyülekezeti énekünket. Az eset egy héttel később megismétlődött a Magyar Református Énekeskönyv (MRÉ) 236. dicséretével. Honnan ez a mindent átragyogó frissesség, ez a zenei hagyományokat tisztelő, de kreatívan ötvöző bátorság? Az elmúlt időszak változásainak köszönhetően immár nem idegenkedtünk attól, hogy videobeszélgetés formájában találkozzunk a kolozsvári Péntek Attila zongoraművész-kántorral és Domschy Mercédesz énekesnővel.
– Hogyan merült fel bennetek e két műfaj egymásba oltásának gondolata?
Péntek Attila: A kolozsvári Kakasos templom, azaz a Kolozsvár-Felsővárosi Református Egyházközség kántoraként, valamint korábban az otthoni gyülekezetemben, a Marosvásárhelyi Szabadság Úti Református Egyházközségben helyettes kántorként szolgálva lassan három éve játszom ezeket a gyülekezeti énekeket. A megszokás helyett azonban igazán bensőséges viszonyom alakult ki a református énekekkel, amit a klasszikus zenei ismereteim mélyítettek el. Ezekben a zsoltárokban és dicséretekben óriási potenciál van – miközben abban a formában, amelyben énekeljük őket egy-egy istentiszteleten, tökéletesen megállnak a mai napig. Sok vita zajlik egyházunk énekeinek megújításának kérdéseiről, azonban én ebbe nem szeretnék beleavatkozni.
Domschy Mercédesz: Gyülekezeti ifjúsági munkásként szolgálva azt vettem észre, hogy a kamaszok és a rétegalkalmakra járó helyi egyetemisták hamar megbarátkoznak az ifjúsági énekekkel, de amikor a gyülekezeti énekeskönyv kerül elő, szinte semmilyen viszonyuk nem alakul ki az abban található énekekhez. Nem ismerik, de nem is vágynak megismerni azokat. Attila is jelen van ezeken az alkalmakon, és önkéntelenül is keresni kezdte valamiféle feloldását ennek a kettősségnek.
Attila: Az ötletem az volt, hogy az énekek zenei és gondolati tartalmát megőrizve találjunk egy olyan műfaji hatást, amivel felkelthetjük az érdeklődést, kapcsolódási pontot kínálhatunk nekik. Az az egyházi énekek olyanok, amikben megvan a lehetőség arra, hogy egész nap a fejünkben pörögjenek, szükség esetén előjöjjenek. Mindössze akkor nem tud ez megtörténni, ha valaki nem ismeri azokat. Ha ezek a fiatalok a száznál is több zenei nyelvezet közül már otthonosan léteznek három-négyben, én pedig jövök az orgonával, akkor automatikusan eltávolítanak maguktól. A ragtime-mal egy olyan műfajhoz nyúltam, amely a könnyűzenei szcénából emelkedett fel a komolyzenéhez, újabb klasszikus műfajokat generálva. Fülbemászó.
Ha ezáltal megismerik a református énekeket, akkor egy istentiszteleten meghallva azokat, merőben más élményben lesz részük. Ismerősként tekintenek rájuk idegenkedés helyett, a tudás örömével a boldogtalan tudatlanság eltávolító érzése helyett.
– Miként öltött formát a gondolat, és miért épp most?
Attila: A járvány miatti korlátozások kezdetén indított dicsőítő kihívás adta az aktualitást. Nem szeretem a közösségi médiában zajló kihívásokat, a legtöbb ilyen felhívásnak általában nem is teszek eleget. De mivel ez dicsőítő énekek megosztásáról szólt, és a felkérést egy kedves ismerősünktől kaptuk, végül kötélnek álltam. Miért ne legyen másokat megszólító keresztyén tartalom a Facebookon? A Siessetek, hamar lejár kezdetű éneket vettem elő a Magyar Református Énekeskönyvből. Először gitáron kezdtem az ütemeket vizsgálni, próbálkozni, aztán addig nem engedett el a zongora, amíg meg nem találtam ezt a ragtime-hangzást. Ez elsőre olyan meghökkentőnek tűnt, annyira egyszerinek és megismételhetetlennek, hogy elkészítettünk belőle egy videót. Hitetlenkedve figyeltük a megosztási mutatót: néhány nap alatt tizenegyezer embert ért el. Ha klasszikus zongoristaként azt a kényelmes megoldást választom, hogy előveszek egy darabot a repertoáromból, az biztosan nem kelt ilyen érdeklődést. Az Isten igéje azonban utat talált magának.
Mercédesz: Ezen felbuzdulva döntöttünk úgy, hogy érdemes ezt a műfaji párosítást tovább tesztelni. Megnézni, mi minden rejlik még benne. Másodikként a MRÉ 236. dicséretére, a Krisztus feltámadott kezdetű énekre esett a választásunk, és is hasonló utat járt be, mint az első nekifutásunk. Szeretnénk folytatni a kísérletezést ebbe az irányba, mert úgy tapasztaljuk, van rá igény.
Attila: Nagyobb erőt látok abban, ahol olyasféle műfaji keveredés van, mint a ragtime és az egyházzene, mint amikor műfajilag igazából meghatározhatatlan keresztyén könnyűzenei feldolgozások sorakoznak egymás után csupán azzal az indoklással, hogy ne orgonakísérettel énekeljünk. Amíg szól az örömüzenet, addig ezek a már kipróbált zenei formák megállják a helyüket egyházzenei belső reformációként.
– „Nagy ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének”, és a ti együtt zenéléseteknek is. Hogyan kerültetek egymás közelébe?
Attila: Én a történet racionális, pragmatikus oldalára emlékszem, Merci meg a másik, érzelmi oldalról közelít, így egészítjük ki – ebben is – egymást. Egy közös zenélés által ismertük meg egymást, amikor még egyetemistákként a kolozsvári református egyetemi gyülekezet zenekarában, a FIKE Bandben játszottunk.
Mercédesz: Ehhez az is hozzátartozik, hogy Isten úgy alakította a körülményeket, hogy mindketten az Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégiumban lakhattunk Kolozsváron. Előtte egy hónapig állami bentlakásban éltem, és amikor végre felszabadult egy hely az Apafiban, én nagyon megörültem neki. Ott találkoztunk először, annyit tudtam csak Attiláról, hogy zongorista.
Attila: Onnantól kezdve, hogy mi egy párt alkottunk, egy számunkra soha le nem álló projektbe kezdtünk bele: az együtt zenélésbe. Először egy karácsonyi koncertet adtunk a Koffer könyves kávézóban Kolozsváron, ahol a felkéréshez híven a megszokott populáris keresztyén dalokat játszottuk, de azért igyekeztünk becsempészni az előadásba olyan újragondolt klasszikusokat is, mint az Aranyszárnyú angyal, Egy éjszaka árnya és a Csendes éj. Kezdetben ifjúsági dalokat dolgoztunk fel, azután keresztyén énekekhez készítettünk népzenei ihletésű feldolgozásokat. A Pulzus zenekar is erre épül, ami Visky Péterrel közös projektünk Antal Norbert szárnyai alatt. Az egyre szaporodó fellépések között az volt a vízválasztó, amikor tavalyelőtt meghívtak a Hangolóra, a Várom az Urat Adventi Keresztyén Zenefesztivál előkészítőjére.
– Mi változott meg?
Mercédesz: Amikor aznap a dicsőítés előtt imádkoztunk, azért az alkalomért könyörögtünk, de azóta bebizonyosodott, hogy Isten nemcsak azt adta meg, amit ígért, hanem elkezdte mindazt valóra váltani, amit addig a lelkük legmélyebb zugaiban őrizgettünk csupán.
Attila: Nem tudtuk, merre vezet az Úr tovább, ezért nem is tudtunk aggódni azért, hogy mi lesz velünk. Tavaly márciusban a Dinamit! Konferenciára kaptunk meghívást, így a vásárhelyi Kultúrpalotában játszhattunk, majd fokozatosan, egyre nagyobb közönség előtt: előbb a Békés-Bánáti Református Találkozón ezer, majd Nick Vujicic látogatásakor a Kolozsvár Arénában a református egyház képviselőjeként csaknem tízezer ember előtt zenélhettünk. Ezek az események mind azt erősítették bennünk, hogy komolyan foglalkozzunk azzal, hogy ne pusztán valamilyen popzenei műfajban alkossunk. Nincs könnyű dolgunk, amikor Isten üzenetét szeretnénk átadni, de mindig azt kérjük tőle, hogy úgy tudjunk közvetíteni, ahogy az neki a legkedvesebb. Így tud áldássá lenni, amikor fellépünk, de az is, amikor csak otthon játszunk.
– Hogyan kerültetek a zene közelébe?
Mercédesz: Én elég nehezen. Temesváron, ahonnan származom, sajnos csak román zeneiskola van, és édesanyám, aki maga is zeneiskolát végzett, ragaszkodott ahhoz, hogy magyar iskolába járjak, ezért a zenei oktatásom váratott magára. Sokáig nem tűnt fel senkinek, hogy a zene felé hajlanék. Idővel néptáncolni, citerázni kezdtem, így a népzene által szerettem meg ezt a világot. Gimnazista koromban kezdtem megismerni az Istent, és emlékszem, mennyire dacoltam vele, mert akkorra már iszonyatos erejű vágy és szeretet hajtott a zene felé, de mégsem tudtam művelni. Jellemző volt rám, hogy egyik napról a másikra meg akartam tanulni valami újat, így egy nap felhívtam jó barátomat, Hindrich Sándort, a Temesvár-belvárosi gyülekezet kántorát, akiről tudtam, hogy évekig hegedült, és megkérdeztem tőle, túl késő-e nekem is megtanulnom. Azt mondta, „Merci, hagyd a hegedűt, gyönyörű hangod van” – és egy szakmabeli ismerőséhez irányított. Miután letettük a telefont, sírtam. Ez volt az első alkalom, hogy valaki azt mondta, tehetséges vagyok. Zenepedagógia szakon kezdtem el az egyetemet, majd tanulmányaimat megszakítva Londonban, egy magániskolában tanultam kortárs éneklést. Isten annyira ismeri az övéit, tudta azt is, hogy én milyen vagyok és úgy vezetett, hogy végül megértsem Őt. Az érzelmeimet is felhasználta a formálódásomra: nem is csak zeneileg fejlesztett külföldön, de megtört valamit bennem és újjáépítve hozott haza.
Attila: Ha nem hinnék Istenben, azt mondanám, hogy a véletlen folytán. Az én családomban nincs egyetlen zenész sem, senki nem művészi beállítottságú. Az általános iskola első osztályát a helyi Művészeti Szaklíceum tanulójaként kezdtem meg. Az első hét év keservesen telt, mert az akkori zongoratanárommal nem igazán jöttünk ki egymással. A nyolcadik év kezdetére úgy gondoltam, abbahagyom ezt az egészet ekkor azonban új tanárnőt kaptam. Elképesztő volt a meglepődésem, amikor Ávéd Silló Éva tanárnő azt mondta, tehetséges vagyok és nagy kár lenne, ha elhagynám ezt a pályát. Engem teljesen összezavart ez a két gyökeresen eltérő vélemény, de a tanárnő jó pedagógusként finoman nyitogatta a szemem: nem erőltette rám a véleményét, csak szép fokozatosan megmutatta, mi is lehetne belőlem. Versenyekre jártunk, ami feltornázta önbecsülésemet a megfelelő szintre, Isten megmutatta számomra, hogy értékes vagyok. Így következett aztán az egyetem, Kolozsváron: négy év alapképzés a Gheorghe Dima Zeneakadémián, majd két év mesterképzés.
– Eltérő módon, de mindkettőtök történetéből az domborodik ki számomra, hogy mennyire fontos a művészvilágban a jó mentor, egy megbízható hang szerepe, aki biztat, építő kritikát mond, őszinte visszajelzést ad. Akadt még ilyen személy az utatokon?
Attila: Az egyetemen ifj. Csíky Boldizsár tanár úr személyében kaptam ilyen útmutatót, aki érdekes, vagy éppen nem véletlen módon, szintén Ávéd tanárnő tanítványaként végezte el annak idején a Líceumot. Neki köszönhető az, hogy ilyen elköteleződéssel folytattam ezt az utat, és az is, hogy itt maradtam Kolozsváron. Elismert zongoraművészként a világon gyakorlatilag bárhol játszhatna, mégis úgy döntött, itt marad. Ő az a példa az életemben, aki megmutatta, hogy milyen árral szemben úszni, hinni akkor is, amikor látszólag minden a hitetlenségre mutat.
Mercivel mi ketten sem azon dolgozunk, hogy megváltsuk a világot, hanem hogy azt a környezetet formáljuk, amire hatással lehetünk. A videóink által Isten megadta, hogy bár a közvetlen környezetünknek indítottuk, most sok ezer embert elérhetünk.