Sajtósok hada lepte el a Nyugati pályaudvart. Mindenhol kamera, nem messze tőlem külföldi tudósító beszél a mikrofonjába – tempósan, érzékeltetve a körülötte lévő feszültséget. A rendőrök sort állnak a peronon, nem engedik át a média képviselőit: kameráikkal, jelenlétükkel ne zavarják a leszálló utasokat.
A református szeretetszolgálat asztalainál nagy az előkészület, forgolódás. A várakozó tömegben három ismerős arc, kárpátaljai református testvérek. Örülünk egymásnak. A hadiállapot napján lépték át a határt, majd jött az SMS Kárpátaljáról, hogy nyelvtudásukkal tudnának segíteni. Nem haboztak. Hosszú órák óta várják a menekülteket, fordítanak, informálják a leszálló ukrán anyanyelvű utasokat. Az egyikük interjúban elmondott bizonyságtétele engem is erősít:
Jézus előre megmondta, hogy amikor háborúkról és háborús hírekről hallotok, ne rémüljetek meg: ennek meg kell történnie. Én ezt tudatosítottam magamban: ezeknek meg kell lennie. Volt már sokkal rosszabb is, világháborúk, de semmi új nincs a nap alatt. Háborúk mindig lesznek, ehhez a hívő embernek alkalmazkodnia kell, és nem pedig megijedni. Nekünk marad a hit és az imádkozás. Kérni Istent, hogy segítsen át minket a helyzeten, erősítse meg a hitünket, hogy kitarthassunk mindvégig.
Ezeket a gondolatokat magammal viszem.
Menekülők a Nyugati pályaudvaron
Egy szomorú fejecske
Kapjuk a hírt, hogy a pályaudvar mellett meleg busz áll a menekültek számára. A busz hátulján egy szomorú fejecske: :( Az ablakból látszik, hogy családok alszanak benne. Kollégámnak nincs szíve bekapcsoltatni a kamerát, a nyomorúságos kép miatt.
Én magamra ragasztva a közben menekült jelzőt (csodálkozom, hogy milyen idegen ez a státusz, de most mégis igaz!), beszélgetésbe elegyedem a buszvezetővel. Elhangzik tőle a napjaim legaktuálisabb kérdése: „Van hol megszállnod?” „Igen, barátoknál” – mondom. A buszban asszonyok és gyerekek alszanak pokrócok alatt, férfit nem is nagyon látok, odalépek egy gyermekekkel játszó családhoz. Kiderül, hogy a két anya – nővérek, férjüket nem hozhatták.
Elmenőben, a sofőr nyelvi segítséget kér. Ha jól értettem az ukrán hölgyet, gyümölccsel akarják megkínálni a buszsofőrt, ő persze mosolyogva visszakozik.
Keleti pályaudvaron sétálva, várva a következő menekülőkkel teli vonatra, benézek a váróterembe: nők gyerekekkel, mind jól öltözött. Kitűnik, hogy ők sem beszélik a magyart. Leülök közéjük, mellettem egy hajléktalan, szag terjeng körülötte. Arra gondolok: de jó, hogy nem így jártam. Szemben velem egy három gyermekes édesanya, ölében simogatja a legkisebbiket, csak néz egy irányba, keserűség, bánat és üresség van tekintetében.
Vissza a Nyugatiba. 18:45. Egy kárpátaljai magyar nagycsalád siet a tömegben. Elöl az édesanya, majd a három alsós korú gyermek, a libasort az édesapa és a szállásadó zárja. Interjút ők sem adnak, fáradtak. Látszik rajtuk, hogy szeretnének már egy biztos helyet, ahol lepakolhatnának, ehetnének. Annyi azért kiderül, hogy Kárpátaljáról, Ungvár környékéről érkeztek.
Odalépek egy másik családhoz. Ukránul ajánlom az interjú lehetőségét, meglepő kedvességgel hárítja el a megszólított hölgy, annyit értek a válaszból, hogy „több napja nem aludtak, nem ettek, nagyon fáradtak, ne haragudjak, de nem tud interjút adni”.
Állok a tömegben. Rengeteg arc, süt róluk a tudat, hogy menni kell, férjet, otthont, hazát hátrahagyva.
„Haza”-indulok, valaki más otthonába, az enyém is odaát maradt!
A szerző jelenleg Budapesten menedéket talált kárpátaljai magyar rádiós újságíró.