„Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Jn 4,16–26
16 Jézus így szólt hozzá: Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza! 17 Az asszony így válaszolt: Nincs férjem. Jézus erre ezt mondta: Jól mondtad, hogy férjed nincs, 18 mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál. 19 Az asszony így felelt: Uram, látom, hogy próféta vagy. 20 A mi atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. 21 Jézus így válaszolt: Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. 22 Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. 23 De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres. 24 Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. 25 Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. 26 Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek.
Bibliaolvasó Kalauz – Vad Zsigmond igemagyarázata
„Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (24) A samáriai asszony az imádás helyéről beszél, de Jézus az Istent imádó élet alapkérdéséről tanít. A „hol” helyett a „hogyan” kérdését válaszolja meg. Nem a hely megválasztása, hanem az imádat módja a fontos Isten tiszteletében. Mert Istent bárhol lehet imádni, de nem akárhogyan, hanem csak lélekben és igazságban. Istent helyesen imádni azt jelenti, hogy Jézusban felismerem az igaz Istent. A Lélek által részesülök az ő javaiban, aki maga az igazság, hiszen Ő jelentette ki önmagáról: „Én vagyok az igazság”. (Jn 14,6) Mivel Isten Lélek, ezért kell, hogy imádói is ennek megfelelően, „lélekben” imádják őt. Ahol Jézus, a Fiú jelen van, ott lehet tisztelni, a Szentlélek által imádni az Atyát. Az, hogy mi Istent imádjuk, teljesen Isten kegyelme a Szentlélek által. Hát így imádjuk Őt minden napon ebben az új esztendőben is!
RÉ21 225
Újévi ének | 435 | Újesztendő virradott
„…egy másik nemzedék […] nem ismerte az Urat…” Bír 2,1–10
1 Az Úr angyala fölment Gilgálból Bókímba, és ezt mondta: Kivezettelek benneteket Egyiptomból, és behoztalak erre a földre, amelyet esküvel ígértem atyáitoknak, és azt mondtam: Nem bontom fel szövetségemet veletek soha, 2 de ti se kössetek szövetséget ennek a földnek a lakosaival, romboljátok le oltáraikat! Ti azonban nem hallgattatok szavamra. Hogy tehettétek ezt? 3 Azt is mondtam: Nem űzöm el őket előletek, hadd legyenek az oldalatokban, isteneik pedig legyenek csapdává a számotokra! 4 Amikor az Úr angyala elmondta ezeket a dolgokat Izráel fiainak, a nép hangos sírásra fakadt. 5 Ezért nevezték el azt a helyet Bókímnak. És áldozatot mutattak be ott az Úrnak. 6 Amikor Józsué elbocsátotta a népet, Izráel fiai elmentek, ki-ki a maga örökségébe, hogy birtokba vegyék az országot. 7 A nép pedig az Urat szolgálta Józsué egész életében meg azoknak a véneknek az idejében, akik túlélték Józsuét, és akik látták az Úrnak mindazokat a nagy tetteit, amelyeket véghezvitt Izráelért. 8 Azután meghalt Józsué, Nún fia, az Úr szolgája száztíz éves korában, 9 és eltemették örökségének a területén, Timnat-Szerahban, Efraim hegyvidékén, a Gaas-hegytől északra. 10 Az az egész nemzedék is atyái mellé került, és egy másik nemzedék támadt utána, amely nem ismerte az Urat, sem azokat a tetteket, amelyeket véghezvitt Izráelért.
Az Ige mellett – Vladár Gábor igemagyarázata
(10) „…egy másik nemzedék […] nem ismerte az Urat…” (Bír 2,1–10)
Az „Úr angyala” a kánaániak kezén maradt, el nem foglalt területek (1,27–36) miatt emlékezteti a népet súlyos mulasztására és az Úrral kötött szövetség feltétlen megtartására (1–5). Az „Úr angyala” a Szentírásban az Isten és népe közötti kegyelmes kapcsolat megjelenítése, Isten személyessé vált segítsége népe számára (vö. 2Móz 14,20; 4Móz 22,22). Ez az „angyal”, vagyis maga Isten volt az, aki „0–24” órás szolgálatban velük volt a pusztai vándorlás folyamán, és bevitte őket az esküvel megígért földre. De hiába intette őket, hogy a közöttük élő népekkel ne kössenek szövetséget, oltáraikat rombolják le (2). E kánaáni bálványistenek most már állandó csapdát jelentenek számukra. Az intést megértő nép a bűnbánat könnyeivel felel a feddésre, és örök emlékeztetőül áldozatot mutat be az Úrnak. Az elfoglalt, győzelmet hirdető Bétel pedig, mint „Bókím” (= „sírók”), újra és újra emlékezteti Isten népét a mulasztásokra, az el nem végzett feladatokra, az Úr iránti hűségük töredékességére. Ezt az intést erősíti a szentíró azzal, hogy emlékezetbe idézi a József házából (1,22) származó Józsué alakját (6–10), aki a honfoglalás után új szövetségkötésre hívta egybe a törzseket (Józs 24). Így erősíti a holtak hűsége az élők gyengélkedő hitét.
