Sok kis magyar vizsla közül választottuk ki a miénket. Emlékszem a pillanatra, többet felemeltünk, de aztán nem akartunk tovább válogatni, legyen ez – és vittük. Ezek mindig emelkedett, szívszorító, titokzatos pillanatok. Egy bizonyos, jó helye van a választottnak; azt pedig nem tudom, hogy a többi kiskutya sorsa hogyan alakult. A miénk itt van, már lassan öregszik, de kifejezhetetlenül hűséges, teszi a dolgát: engedelmes szolga, és annál több. A képért bocsánat, mert teológiailag sem tartom helyesnek a párhuzamot; csupán szemléltetése a mai gyönyörű és nagyon fontos Igének. Kiválasztott minket az Úr, lehajolt hozzánk. Nem mi választhattuk Őt, hanem Ő választott minket; nem azért, mert jobbak voltunk a többieknél, hanem mert irgalmas volt hozzánk (16). Ez alázatra indít, főként a többiek tekintetében, mert nem tudjuk, mi lesz a többiekkel. Ha ezután kíváncsiskodnánk, akkor egyértelműen azt kiáltja az Úr, hogy mi közünk hozzá (János 21,22). Ez a választottság feladat, szolgálat, folyamatos-maradandó „gyümölcstermés” (16),[1] az Úrnak való engedelmesség, amely mindig a másik szeretetében mutatkozik meg (17).[2] Aki szabadon szolgál, az szabadul fel egy magasabb rendű kapcsolatra, amelyben megtapasztalhatjuk, hogy nemcsak szolgák vagyunk, hanem az Úr barátai (14). Nincs ennél nagyobb „karrier”, mint az Úr barátaivá lenni.