„Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja… Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallja kívánságukat, és megsegíti őket” Zsolt 145
Advent 3. vasárnapja
RÉ 314 MRÉ 198 Ézs 35,1–10
„…ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne benneteket…” (1Pt 4,12–19) 1Pt 4,12–19
A hívő ember Krisztusban él, úgy, mint hal a vízben. Krisztus az életeleme. Aki pedig Krisztusban él, annak nincsenek illúziói, mert Urától megtanulta, hogy mi van az emberben, saját magában ugyanúgy, mint a másikban. Ezért, ebben a világban a hívő ember mindenre fel van készülve, nem érhetik meglepetések (12). Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember bizalmatlan és gyanakvó, hanem azt jelenti, hogy számol a bűnös világ igen összetett és bonyolult sodrásával, tudva azt, hogy a lavina váratlanul is elvihet mindent. A krisztusi ember erre hitben felkészült, mégis tele van reménységgel, miközben megtérésért, Krisztus visszajöveteléért imádkozva tudja azt is, hogy az övéit az Úr nem próbálja meg erő felett.[1]
[1] Az Igére figyelve megállapíthatjuk, hogy a szenvedés és öröm egységében élünk itt (13), de úgy, hogy a mostani szenvedés sem csak szenvedés, hanem már ott van benne az eljövendő öröm is. Ám mondjuk ki, arra nézve igaz ez, aki Krisztusban és Krisztusért szenved, nem csak önmagáért és önmaga miatt (14-15). Krisztus nélkül a szenvedés felé haladunk, és olyan az életünk, mint egy homokóra, amelyben a lepergő szemek nemcsak az idő múlását, hanem a szenvedés növekedését is jelzik. Hány gazdag ember él a Balaton partján, palotákban, de az arcukon, minden vigalomra való igyekezet ellenére csak üresség, boldogtalanság, betegség, szenvedés látszik – a haldoklás jelei. Az ítélet jelei ezek rajtunk (17). Urunk mindnyájan haldoklunk, köszönjük azonban azt a bizonyosságot, hogy mi a „Te kórházadban”, a Te közeledben hunyhatjuk majd le szemünket; abban a „kórházban”, ahol van átjárás „a másik épületbe”.