(9) „…tettem nevemért, hogy ne gyalázzák azt a népek…” (Ezékiel 20,1-31)* Isten könyörült hűtlen népén, saját nevének dicsőségéért, hogy ne gyalázzák nevét, népének fogsága miatt (9). Ezért hozta ki őket Egyiptomból (10); ezért nem pusztította el őket a pusztában (13-17). Ezért adta nekik Istenük a nyugalom napját, a törvény „lelkét”, hogy megtudja népe, Ő az Úr, hogy megtudják, van közük egymáshoz (12; 18-21). Isten népe továbbra is hűtlen maradt (25-26), az Úr mégis bevitte őket az Ígéret földjére (27-29). Jézus Krisztusban pedig nem olyan ígéretes földre vitt be bennünket, amely csak ebben a világban lehet otthonunk, és valójában csupa kopárság és kőrengeteg, hanem abba az országba, ahol igazság, békesség és öröm uralkodik, az Ővele való maradéktalan közösségben. Mi kell még? Ez a határtalan, szilárd szeretet hűségre indít, és nincs is több kérdésünk (31), mert felragyogott előttünk az Isten útja, ahhoz igazodunk; és amit nem értünk még, már azt sem tartjuk fontosnak megkérdezni, hiszen a lényeget tudjuk és úton vagyunk.