(15) „…nem a ti háborútok ez, hanem Istené.” (2Krónikák 20,1-19) Sok nehézség terhelte eddig is Jósáfát király életét és szolgálatát, de mindeddig megerősítette és megsegítette őt az Úr abban, hogy legyőzze ezeket a nehézségeket. Ám ezek után olyan dolog történt, ami előtt a király és a vezetők is tehetetlenül álltak. Óriási sereggel vonult hadba ellenük a móábita és ammónita hadsereg. Eddig sikerült, Isten segítségével egyensúlyba tartani a dolgokat, de most itt a vég: olyan nagy már a baj, és olyan lehetetlennek tűnik a megoldás, hogy „emberileg” nincs tovább. Jósáfát király megijedt (1-3). A mai Ige egyértelműen arra tanít bennünket, hogy ilyen helyzetekben maradjunk veszteg (17), boruljunk le az Úr előtt, és korábbi hatalmas tetteiért hálát adva, a megoldást csak Őtőle várjuk (4-12). Az ilyen helyzetekben minden emberi cselekvés csak ront az esélyeken. Az ilyen helyzetekben az egyetlen esélyünk a böjt és az imádság, annak beismeréseként, hogy „nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk, Urunk”(12).*

___

* A szakasz kiegészítése:

Nemcsak Jósáfát király adta meg magát az Úr előtt, hanem Júda egész népe is, feleségeikkel, gyermekeikkel együtt (13). Az Úr prófétája megerősíti, hogy nincs más megoldás, mint hagyni cselekedni az Urat, vagyis érthetőbben fogalmazva: hagyni történni a dolgokat: „...nem a ti háborútok ez, hanem Istené” (14-19). Manapság hősként az utolsó pillanatig erőlködünk, pedig a megoldás akkor adatik, ha rádöbbenünk: nem nálunk van a szabadulás, hanem annál az Úrnál, aki Jézus Krisztusban győztesen harcolt értünk; nekünk tehát a legnehezebb helyzetben sincs mitől félnünk.