„...egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban...” ApCsel 2,37–47
„...egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban..." (46). A pünkösdi lélek, a Szentlélek munkájának látható jele volt a megvalósult egység. Különböző háttérből jött emberekről olvasunk, akik együtt élnek át egy csodát, és ezért vágynak a közösségre. Vasárnap van, egy újabb lehetőség az Istennel és egymással való közösség megélésére. Mi milyen gyülekezeti közösséghez tartozunk? Imádkozunk-e az egységért a közösségeinken belül? Az Úr csak oda küld áldást, ahol ez létrejön (Zsolt 133).
RÉ 16 MRÉ 16
„Ezután elmentek Dávidhoz az északi törzsek…”(2Sámuel 5,1–16) 2Sámuel 5,1–16
(1) „Ezután elmentek Dávidhoz az északi törzsek…”(2Sámuel 5,1–16)* DÁVID SOKFÉLE ARCA: – 1. Dávid kivárta az Úrtól rendelt időt, amikorra országa egyesülhetett. Hét évig csak Júda, azaz egy törzs és a déli rész királya lehetett. Bizony, valamikor hosszú éveket kell várni az Istennek kedves időre (1–5). – 2. Dávid, fejlődő hite ellenére korának embere volt, hiszen saját korától senki sem szakadhat el. Isten kegyelme a saját korunk, adott kultúránk, mindennapi életünk eseményei közepette szólít meg bennünket, majd közben formálja rajtunk keresztül a saját korunkat is. Dávid eszerint központosította egységesülő országát, eszerint „vett magának sok feleséget”, eszerint fogadta a szomszédok félelemmel teli hódolatát (6–10). – 3. Egyetlen, valódi igazolása Dávid minden tettének csakis az Úr! Hiszen önmagukban ezek gyarló kulturális és hatalmi játszmák (11–12). Csakis azért történhetett mindez Dáviddal, hogy Dávid utódjában, Jézus Krisztusban elérkezzen közénk az Úrnak igazán kedves „Fejedelme”, aki nem úgy győz, hogy valakiket legyőz (Máté 11,5).
___
* DÁVID SOKFÉLE ARCA:
– 1. Dávid kivárta az Úrtól rendelt időt, amikorra országa egyesülhetett.
Hét évig csak Júda, azaz egy törzs és a déli rész királya lehetett.
Bizony, valamikor hosszú éveket kell várni az Istennek kedves időre.
Ekkor azonban a többi törzsek vezetői elmentek Dávidhoz, és kinyilvánították összetartozásuk fontosságát, valamint azt, hogy Dávidra úgy tekintenek, mint vezetőjükre, pásztorukra, Isten akarata és kiválasztó kegyelme szerint.
Lényeges: Dávidot keresték meg, és nem Dávid ügyeskedte ki a „lehetőséget” (1–5).
– 2. Dávid, fejlődő hite ellenére korának embere volt, hiszen saját korától senki sem szakadhat el.
Isten kegyelme a saját korunk, adott kultúránk, mindennapi életünk eseményei közepette szólít meg bennünket, majd közben formálja rajtunk keresztül a saját korunkat is.
Dávid eszerint központosította a egységesülő országát, a terület meghatározó városában, Jeruzsálemben, amit akkor a jebusziak laktak. Ezeket sántáknak és vakoknak nevezi az Ige. Ki tudja, hogyan érthetjük ezt a megállapítást; talán lehetett valami kollektív gyengeségük, fogyatékosságuk, hiszen egy népnek is lehet ilyen? Dávid könyörtelenül elűzte őket lakóhelyükről. Bizony a másik elűzése, bárkire, bármire hivatkozva is problémás kérdés.
Dávid saját korának gyermeke volt, hiszen sok feleséget vett magának, mert áldás a sok gyermek, és a korabeli „férfijogú” rendszerben a több feleség bevett gyakorlata volt annak a kultúrának.
Dávid saját korának fia volt abban is, ahogy a szomszédos királyok félelemmel teli hódolatát fogadta (6–10).
– 3. Egyetlen, valódi igazolása Dávid minden tettének csakis az Úr!
Hiszen önmagukban ezek gyarló kulturális és hatalmi játszmák.
Dávidot az Úr tette naggyá, saját népe javára és azon keresztül sokak javára (11–12).
Csakis azért történhetett mindez Dáviddal, hogy Dávid utódjában, Jézus Krisztusban elérkezzen közénk az Úrnak igazán kedves „Fejedelme”, aki nem úgy győz, hogy valakiket legyőz; aki nem rekeszti ki a vakokat és a sántákat, és semmiféle testi és lelki „fogyatékosságúakat” sem, hanem meggyógyítja azokat; aki nem elűzi, hanem Isten népének tagjai közé fogadja őket (Máté 11,5).