„...aki megőrzi tudását, megtalálja a jót” Péld 19,1–9
Közlekedésben, politikában, munkahelyen, családi életben egyaránt megfigyelhető, hogy az emberek mindig a másik hibájáról beszélnek. Panaszkodnak sorsukra, ezzel Istent okolva kudarcaikért (3). Mindig meg tudjuk magyarázni, miért nem változtatunk az életünkön, miért nem engedünk Isten igéjének. Mások hibáztatása és a magyarázkodás nem ment meg bennünket. Jó lenne végre felelősséget vállalni saját életünkért: hibáinkat változásra készen megvallani, és mellébeszélés nélkül megragadni azt, ami életünket menti és építi (8).
RÉ 207 MRÉ 309
„…de aki az ajtón megy be, az pásztora a juhoknak.” (János 10,1–10) János 10,1–10
(2) „…de aki az ajtón megy be, az pásztora a juhoknak.” (János 10,1–10) KELL AZ AJTÓ! Durva dolgok történhetnek, ha az ajtókat nem vesszük figyelembe… – 1. A legegyszerűbb, csak szimbolikus példa erre: Nyáron gyerekeket, fiatalokat táboroztatunk, többnyire gyülekezetekből, és noha minden szükséges helyen található ajtó, minden évben előfordul, hogy a gyerekek átmennek a gipszkartonfalon, vagyis kibontják a falat… – 2. Az ajtó szimbólum: – kivezet valahonnan valahová; – más tekintetben bevezet valahonnan valahová (4). – Az ajtó ugyanakkor hirdeti a rendben megélt szabadságunk lehetőségét; – és azt a biztonságot, amit az ajtón belül remélhetünk (9). – Az ajtó a „fal”, a határok tiszteletére is figyelmeztet! – 3. Az ajtó azonban ebben az Igében nemcsak szimbólum, hanem élő személy, maga a feltámadott Jézus Krisztus, aki életét adta juhaiért (11; 15; 17–18): „Én vagyok az ajtó…” (9) Őbenne, Őáltala tapasztalhatjuk meg az Isten örök rendjéből fakadó, megváltó szeretet szabadságát, mert Ő kivezet minden „zártságunkból”, a bűn, a betegség, a halál és a gonosz okozta minden zártságból, és bevezet az üdvösség örök biztonságába.