„Ez jutott sorsolással Júda fiai törzsének nemzetségenként:...” Józs 15
Kálébnak szép örökség lett az osztályrésze, a földet azonban birtokba is kellett vennie. Isten segítségében bízva a félelmetes anákiak három nemzetségét győzi le. Isten is úgy látja, épp egy ilyen kipróbált harcosnak való feladat ez. Isten ígéretei nem csak szemlélődésre hívnak. Így kaptuk ajándékba családunkat, szolgálati területünket, melyek a hit nemes harcának legfőbb színterei. A hit Krisztusban nyert öröksége a vele járó harccal, és a hozzá tartozó forrásokkal együtt érvényes.
RÉ 257 MRÉ 340
„…elküldte őket maga előtt kettesével…” (Lukács 10,1–16) Lukács 10,1–16
(1) „…elküldte őket maga előtt kettesével…” (Lukács 10,1–16) A tanítványokat kettesével küldte ki az Úr az ottani városokba, mégpedig úgy, hogy Ő előttük járt. Nem mindenhová mentek, hanem ahová az Úr menni készült, elsőként a városokba, oda, ahol sokan laktak (1). Több tény is bátorította őket az elindulásban és a szolgálatban. Egyrészt az, hogy maga az Úr vezette őket. Másrészt az, hogy egy másik testvér velük ment, aki tényleg testvér volt, ugyanúgy szolga, és nem egy okoskodó, észt osztó, fintorgó „vezér”; – így imádkozva egymást erősítették, óvták az úton. Jézus rámutatott arra is, hogy munkájuk áldott lesz, hiszen az aratnivaló sok. Ne a mondat második felét halljuk meg mindig, hanem az elsőt: sok lesz az aratnivaló, sok lesz a termés, nem hiábavaló a szolgálat (1Korinthus 15,58). Lesz munkás is. Lám, itt már hetvenkettő áll be a szolgálatba a tizenkettő mellett. Csak ezzel a reménységgel szabad elindulni (1–2). Kellenek is ezek a felülről nyert bíztatások, mert bárányokként kell a farkasok közé menni, semmi emberi tarisznyát és trükköt nem kell vinni, csak krisztusi békességgel szólni kell és cselekedni. Az eredményt sem kell kierőszakolni, hanem „tovább kell menni” (3–12).
___
– 1. A tanítványokat kettesével küldte ki az Úr az ottani városokba, mégpedig úgy, hogy Ő előttük járt.
Nem mindenhová mentek, hanem ahová az Úr menni készült, elsőként a városokba, oda, ahol sokan laktak (1).
– 2. Több tény is bátorította őket az elindulásban és a szolgálatban.
Egyrészt az, hogy maga az Úr vezette őket.
Másrészt az, hogy egy másik testvér velük ment, aki tényleg testvér volt, ugyanúgy szolga, és nem egy okoskodó, észt osztó, fintorgó „vezér”; – így imádkozva egymást erősítették, óvták az úton.
Egy ilyen testvér elég lenne mellénk a gyülekezetben is, legalább egy: van, vedd észre, becsüld meg!
Jézus rámutatott arra is, hogy munkájuk áldott lesz, hiszen az aratnivaló sok.
Ne a mondat második felét halljuk meg mindig, hanem az elsőt: sok lesz az aratnivaló, sok lesz a termés, nem hiábavaló a szolgálat (1Korinthus 15,58).
Lesz munkás is.
Lám, itt már hetvenkettő áll be a szolgálatba a tizenkettő mellett.
Csak ezzel a reménységgel szabad elindulni (1–2).
– 3. Kellenek is ezek a felülről nyert bíztatások, mert:
– bárányokként kell a farkasok közé menni;
– semmi emberi tarisznyát és trükköt nem kell vinni;
– csak krisztusi békességgel szólni kell és cselekedni;
– és az eredményt sem kell kierőszakolni, hanem „tovább kell menni” (3–12).
– 4. Azért gondolkodjunk el azon, hogy mi nem maradunk bárányok a farkasok között…
Mi nem vállaljuk a „bárányság” életveszélyét, kockázatát.
Talán nem is mindig kell.
Hiszen Jézus Krisztus az egyetlen igaz bárány (János 1,29).
A parancs mégis így hangzik.
Bizony báránylelkületre lenne szükség.
Ez a világ csak így lehetne áldottabb.
Mi azonban, direkten, vagy fifikásan, de olyan pillanatok alatt a másikba marunk, hogy még a világi farkasok is elbújhatnak mellettünk.
– 5. Érdemes lenne ujjhegyre szedni az Úr által meghatározott szolgálat szabályait:
– Ne vigyetek semmit, se ételt, se cuccot, se módszert; – az Úrban bízzatok (4).
– Ne köszöntsetek útközben senkit, azaz ne legyetek tolakodók, erőszakosak (4).
– Ahová betértek, ott fogadjátok el az ottaniakat; – békességet vigyetek, és ne dúljatok fel semmit; – viszont bátran fogadjátok el azt, amit adnak, mert méltó minden munkás a maga bérére (7).
– Ne járjatok házról házra. Nem mindenkit, hanem a fontosabb helyeket kell felkeresni, és onnan viszik majd tovább mindenfelé az ügyet (7). De nem is mindenkié a hit. A „mindenki” nem lehet a mi célunk, esetleg csak Istené. A „mindenkit” csak erőszakkal és megfélemlítéssel lehet megszólítani.
– Cselekedjetek és szóljatok szentlelkes hatalommal, és ne foglalkozzatok az eredménnyel, ne vitatkozzatok senkivel, hanem menjetek tovább onnan, ahol nem fogadtak be titeket (9–11).
Mi valahogy az ellenkezőjét cselekedjük ezeknek a pontoknak.
Miért?