(18) „Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak…” (1Péter 2,18–25)

– 1. Most akkor, hogy is van ez? Hogyan találkozik itt az elmélet és a gyakorlat; – hit és élet? Az apostoli irodalom vallja, hogy úr és szolga egy a Krisztusban, testvér a gyülekezetben. Az apostolok mégis vigyáznak arra, hogy a keresztyénség ne fajuljon rabszolgalázadássá. Az apostol hűséget, szorgalmat, engedelmességet, vég nélküli tűrést parancsol minden helyzetben (18). Ez egy tudathasadásos helyzet?

– 2. Szó sincs itt valami felemás helyzetről! Itt pont arról van szó, ami a keresztyénség lényege, amit azóta sem tudtunk befogadni, sem gyakorolni… A hívő ember minden helyzetét, szenvedéseit is Jézus Krisztusban éli meg. A szenvedés szolgálat, a szenvedés istentisztelet, és a szenvedés nem lázad, mindent eltűr, nem vág vissza, csak tűr (22–23), és a végső megváltásra vár (24). A krisztusi ember csak így szenvedhet (19–20).

– 3. Ugyanakkor ez a szenvedés mindig feltekint a keresztfára, és rátekint a húsvéti üres sírra; – remélve, hogy Jézus Krisztusban egyszer vége lesz minden szenvedésnek; – mert a megváltás örök gyógyulást ajándékoz az embernek; – amely már ebben a világban „elkezdi rendezni a dolgokat” (24).

___

(18) „Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak…” (1Péter 2,18–25)

– 1. Egy kis kortörténet:

A Római Birodalomban igen nagy érték volt a rabszolga, hiszen erre épült fel az egész birodalom gazdasági stabilitása.

Amikor a birodalom már nem tudott új rabszolgákat szerezni, összeomlott.

A rabszolgákat nem vették emberszámba, tulajdonként, tárgyként, rettenetesen bántak velük.

A rabszolga „megszokta” ezt: lustasággal, közömbösséggel, hazugsággal védekezett, gyakran dicsekedett, hogy a bántalmazás elhordozásában ilyen sokra vitte.

A keresztyénség eleinte inkább a rabszolgák vallása volt.

Péter első levelének olvasói és hallgatói között is sok rabszolga lehetett.

Nem véletlen, hogy a levél szerzője ilyen részletesen kitér erre a kérdésre.

– 2. Most akkor, hogy is van ez?

Hogyan találkozik itt az elmélet és a gyakorlat; hit és élet?

Az apostoli irodalom vallja, hogy úr és szolga egy a Krisztusban, testvér a gyülekezetben.

Az apostolok mégis vigyáznak arra, hogy a keresztyénség ne fajuljon rabszolgalázadássá.

Az apostol hűséget, szorgalmat, engedelmességet, vég nélküli tűrést parancsol minden helyzetben (18).

Ez egy tudathasadásos helyzet?

Ez egy keresztyén skizofrénia?

– 3. Szó sincs itt valami felemás helyzetről!

Itt pont arról van szó, ami a keresztyénség lényege, amit azóta sem tudtunk befogadni, sem gyakorolni, és ami ellen ma is ágál testünk és lelkünk egyaránt.

A hívő ember minden helyzetét, szenvedéseit is Jézus Krisztusban éli meg.

Ahogy Ravasz László hangsúlyozza: a szenvedés szolgálat, a szenvedés istentisztelet, és a szenvedés nem lázad, mindent eltűr, nem vág vissza, csak tűr (22–23), és a végső megváltásra vár (24).

A krisztusi ember csak így szenvedhet (19–20).

– 4. Kegyelem az, ha valaki így tűr el sérelmeket (19).

Minden ilyen szenvedés Jézus Krisztust tiszteli, és ezáltal az így szenvedő emberben maga a Krisztus szenved (22–23).

Ez a Jézus Krisztussal való együtt szenvedés csodája (21–23), a keresztyén „hivatás” tartalma (21).

– 5. Ugyanakkor ez a szenvedés mindig feltekint a keresztfára, és rátekint a húsvéti üres sírra; – remélve, hogy Jézus Krisztusban egyszer vége lesz minden szenvedésnek; – mert a megváltás örök gyógyulást ajándékoz az embernek; – amely már ebben a világban „elkezdi rendezni a dolgokat” (24).

– 6. Nem megy ez nekünk!

Szépeket prédikálunk erről, és már a következő pillanatban azonnal könyörtelenül visszavágunk, bármi történik is.

Tévelygő juhok vagyunk.

Még meg kell térnünk lelkünk pásztorához (25).