„...az élő vizet” Jn 4,11–18
„...az élő vizet" (11). A beszélgetés során kiderül, hogy valójában nem Jézus, hanem a samáriai asszony az, aki szomjas; magánéletében (16–18) és hitéletében (19–24) egyaránt. Ma is sokféleképpen lehetünk szomjasak: házasságban, családban, munkahelyen, egyházban, testben, lélekben. Ezt a szomjúságot pótcselekvésekkel próbáljuk enyhíteni, amitől még szomjasabbak leszünk, halálosan szomjasak. A keresztyénség egyszerre nyitott és kizárólagos: csak Jézus Krisztus adhatja az élő vizet.
RÉ 237 MRÉ 283
„Nem is hallgatott…az egész nép az Úr szavára…” (Jeremiás 43) Jeremiás 43
(4) „Nem is hallgatott…az egész nép az Úr szavára…” (Jeremiás 43)
A megmaradt nép imádkozni akart, Isten emberétől Isten Igéjét akarta hallani. De ez a vágy nem a Szentlélektől való volt, hanem nagyon is emberi indulatból fakadt. A saját gyarló lelkünkből, érzelmeinkből feltörő kegyesség olyan, mint egy szerelmes dallamokat éneklő, mögötte zavaros emberi vágyakat hizlaló musical. Az ember a hamis kegyességben is saját akaratát, énjét táplálja, Istenre, Igékre, imákra hivatkozva. A megmaradt nép nem mert itthon maradni, félt a bosszúálló babiloniaktól, ezért Egyiptomba menekült. Jeremiás hiába hirdette most azt, hogy Isten akarata most az, hogy a maradék maradjon itthon, éljen hitben, és az Úr velük lesz, megáldja őket. „Ezek” azonban zsigerből megindultak (1–3), összeszedtek mindenkit, még Jeremiást és Bárúkot is, és elindultak az egyiptomi húsosfazekakhoz (4–7). Egyiptom azonban olyan, mint a mai nyugat: „mítoszának” vége, húsosfazekas jólétéből istentelenség, bálványimádás, határtalan szabadság következett. Ezért ellepi majd őt az „idegen” Babilon, és kitetvezi, mint pásztor a ruháját (12); – eltünteti „bálványozó élettereit” (12), mint dózer a szemétkupacot (8–13).