(1) „Áldjátok az Urat…” (Zsoltárok 134)

ÁLDANI AZ URAT.

– 1. Istent áldani, azt jelenti, hogy leborulunk Őelőtte, elismerjük, hogy Ő az Úr, aki Jézus Krisztusban megváltott, szeret, nem vetett el, irgalmába fogadott. Ezért Őrá bízzuk magunkat mindenben, teljesen Őrá hagyatkozunk, ahogy az erkély az azt hordozó oszlopokra.

– 2. Istent azok áldhatják, akiket az Úr már mindent megelőzően megáldott, örök élettel, hittel, szolgálattal. Vagyis szolgái áldhatják az Urat, de azok mind áldják; – és ha sok apró különbség is van Isten szolgái között; – mégis tudják együtt is áldani az Urat. Ma ez igen fontos: Úr szolgái mindnyájan áldjuk Urunkat, együtt valljuk, hogy Jézus Krisztus az Úr, aki teremtett és újjáteremtett (3).

– 3. Istent az Úr házában, a látható „templomos” keretek között áldhatjuk mindenekelőtt. Az Ő látható házára, egyházára nemet mondva, maszek hitünk saját magunk ügyét, saját magunk „vallását” képviseli, és nem az Urat. Ugyanakkor Isten áldása folytatódik az Úr házán kívül, ott ölt testet, ott lesz hitelessé: éjjel és nappal, mindig és mindenkor (1–2).

___

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Felemelhetjük kezeinket, vagy összekulcsolhatjuk az Úr házában; – akár vitatkozhatunk is, hogy melyik a helyes magasztalása közös Urunknak, ha közben egymásra kezet emelünk odakint, akár átvitt értelemben is.

De szerethetjük egymást egy általános szeretettel, ha ugyanakkor nem vállaljuk fel az Úr látható házát; – szeretetünk emberi, mindent összemosó szirupos lé, amibe beleragadnak szeretetünk áldozatai, és belevesznek.