„Minden munkáját, ...Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki”
2Krón 31
1 Amikor mindezek befejeződtek, egész Izráel, amely ott tartózkodott, kivonult Júda városaiba, és összetörték a szent oszlopokat, kivagdalták a szent fákat, és lerombolták az áldozóhalmokat és oltárokat egész Júdában, Benjáminban, Efraimban és Manasséban. Azután hazatértek Izráel fiai, mindenki a maga birtokára. 2 Ezékiás megállapította a papok és a léviták beosztását, beosztotta őket szolgálatuk rendje szerint. A papokat és a lévitákat beosztotta az égőáldozat és a békeáldozat szent szolgálatára, magasztalásra és dicsőítésre az Úr lakóhelyének a kapuiban. 3 A király jövedelmének egy részét az égőáldozatokra adta: a reggeli és az esti égőáldozatokra, a szombatonként, újholdanként és a megszabott ünnepeken bemutatandó égőáldozatokra, ahogyan meg van írva az Úr törvényében. 4 A Jeruzsálemben lakó népnek pedig meghagyta, hogy adják meg a papok és a léviták részét, és ragaszkodjanak az Úr törvényéhez. 5 Amint ennek híre ment, Izráel fiai bőségesen hoztak a gabona, must, olaj, méz és minden mezei termény legjavából, és bőségesen meghozták a tizedet is mindenből. 6 A Júda városaiban lakó izráeliek és júdaiak is hoztak tizedet a marhákból és a juhokból; az Istenüknek, az Úrnak szentelt dolgokból is elhozták a szent tizedet, és garmadákba rakták. 7 A harmadik hónapban kezdték el lerakni a garmadákat, és a hetedik hónapban végeztek vele. 8 Amikor Ezékiás és a vezető emberek odamentek, és látták a garmadákat, áldották az Urat és az ő népét, Izráelt. 9 Ezékiás rákérdezett a papoknál és a lévitáknál a garmadákra. 10 A Cádók házából való Azarjá főpap így felelt neki: Amióta elkezdték hordani a felajánlásokat az Úr házába, eleget eszünk, sőt még maradt is bőségesen, mert az Úr megáldotta népét, úgyhogy megmaradt ez a nagy mennyiség. 11 Akkor Ezékiás elrendelte, hogy rendezzenek be kamrákat az Úr házánál. Be is rendezték azokat, 12 majd behordták becsületesen a felajánlást, a tizedet és a szent adományokat. Ezeknek a felügyelője Kónanjá lett, a lévita, helyettese pedig testvére, Simí. 13 Jehíél és Azarjá, Nahat és Aszáél, Jerímót és Józábád, Elíél és Jiszmakjá, Mahat és Benájá pedig Kónanjának és testvérének, Simínek a beosztottai voltak Ezékiás királynak és Azarjának, az Isten háza felügyelőjének a rendelkezése szerint. 14 A lévita Kóré, Jimná fia, a keleti kapu őre az Istennek adott önkéntes adományokra ügyelt. Ő osztotta szét az Úrnak felajánlott és igen szent dolgokat. 15 Mellette hűségesen szolgált Eden és Minjámín, Jésúa és Semajá, Amarjá és Sekanjá a papok városaiban. Ők végezték az elosztást testvéreik között, beosztásuk szerint, a nagyoknak és a kicsiknek egyaránt, 16 a származási jegyzékbe beírt férfiaknak, hároméves kortól fölfelé mindenkinek, aki a számára kijelölt napon belépett az Úr házába napi teendői elvégzésére, hogy elvégezze szolgálatát, tennivalóinak és beosztásának megfelelően. 17 A papokat családonként írták be a származási jegyzékbe, a lévitákat pedig húszévestől fölfelé kötelességük és munkabeosztásuk szerint. 18 A származási jegyzékbe be kellett írni egész közösségüket minden családtaggal, az asszonyokkal, a fiúkkal és a leányokkal együtt, mert a szentélynél végzett hűséges szolgálat megszentelte őket. 19 Áron fiainak, a városaikhoz tartozó legelők körzetében lakó papoknak minden városban voltak név szerint kijelölt embereik, akik a papság férfi tagjainak és a származási jegyzékbe beírt minden lévitának kiosztották a rájuk eső részt. 20 Így járt el Ezékiás egész Júdában. Azt tette, amit jónak, helyesnek és igaznak lát Istene, az Úr. 21 Minden munkáját, amelyet az Isten háza szolgálatában, a törvénynek és a parancsolatnak megfelelően elkezdett, Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki.
„…kegyelme Igéjének ajánllak titeket…” (Apostolok cselekedetei 20,17–38)
Apostolok cselekedetei 20,17–38
(32) „…kegyelme Igéjének ajánllak titeket…” (Apostolok cselekedetei 20,17–38)
A búcsúzás egy összetett, emberi érzés, tele nosztalgikus gyarlósággal, rámutatva halandó életünk nyomorúságára. De ne becsüljük le azt, ami annyira emberi. Amikor e földi létben VÉGSŐ BÚCSÚT veszünk; az mindig megrendítő (25). Pál búcsúja Milétoszban, az efezusi gyülekezet vezetőitől, azonban nemcsak megrendítő, hanem megnyugtató. A megrendült ember nyugtalan. Itt, a milétoszi búcsúzás esetében tehát valami „mennyei” történik, ami felülről való ajándék, végső búcsúzáskor különösen.
– 1. Az apostol úgy köszönt el, hogy bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus megtartó kegyelméről. Ez a kegyelem adott örökkévaló értelmet életének, amikor szolgálatra hívta őt, hogy hirdesse a Krisztust (20–21; 24–25; 27). Ez a kegyelem hordozta az apostolt a szolgálata során: alázatban (18), próbák között (19), földi kísértések mocsarai fölött is tisztán (26; 33), önellátóan és önátadóan (34–35). Így elköszönni, kegyelmi állapot: nem édeskés nosztalgiával, nem panasszal, nem félelmek között, hanem bizonyossággal és bizonyságtétellel (24).
– 2. Az apostol úgy köszönt el, hogy erre a megtartó kegyelemre bízta „szeretteit”, gyülekezeteinek életét, azok szolgálatát a dühös farkasok között (28–32), valamint saját jövőbeni sorsát is (22–24)
– 3. Ezért a megtartó kegyelemért könyörögtek, mielőtt elváltak (36–38). Ez áldott, megnyugtató és nem megrendítő búcsú. Ez a kegyelem ugyanis elvégzi, hogy bevégezhessük feladatunkat, megfutva azt a távot, amit Isten nekünk jelölt ki, az Ő országának építésében (24–25).
A hitvalló szavak után, azokra építve szükség lenne a végbúcsú témája kapcsán az őszinte, emberi szóra is. De ez már messze szétfeszítené e rovat műfaji és egyéb kereteit.