előző nap következő nap

„...a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát...” 1Thessz 2,1–12

1 Hiszen magatok tudjátok, testvéreim, hogy nem hiába jártunk nálatok. 2 Sőt amint tudjátok, miután előbb szenvedés és bántalmazás ért minket Filippiben, a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát sok küzdelemben. 3 Mert a mi igehirdetésünk nem tévelygésből ered, nem is tisztátalan szándékból, nem is álnokságból. 4 Hanem mivel Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem embereknek akarunk tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek. 5 Hiszen, mint tudjátok, sohasem léptünk fel hízelgő beszéddel, sem leplezett kapzsisággal, Isten a tanúnk: 6 nem is vártunk emberektől dicsőséget, sem tőletek, sem másoktól. 7 Mint Krisztus apostolai élhettünk volna tekintélyünkkel, mégis olyan szelíden léptünk fel közöttetek, mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit. 8 Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket. 9 Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek Isten evangéliumát. 10 Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek. 11 Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként 12 intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.

Vannak lelkészek, igehirdetők, akik több napon át készülnek egy igehirdetésre. Gondoltunk-e már úgy az igehirdetésre, hogy egy-egy minket megszólító üzenet mögött mennyi imádság, böjtölés áll? Pál nem használta a manipuláció elemeit beszédeiben, sokkal inkább az igazi, tiszta isteni szeretetről tett bizonyságot. Intett, buzdított, bátorított. Imádkozzunk, hogy egyházunkban legyen minél több olyan igehirdető, aki így tesz bizonyságot Istenről!

RÉ 103 MRÉ 103

„Jött valaki az ég felhőin…” (Dániel 7,1–14) Dániel 7,1–14

(13) „Jött valaki az ég felhőin…” (Dániel 7,1–14)

– Dániel látomásában rémséges vadállatok tűnnek fel, egyik felfalja a másikat. Igazi vadállatok ezek a korabeli, egymást követő birodalmak: a babiloniak, a médek, a perzsák, a mindent „egyesítő” nagy macedón (görög, hellén) birodalom, és annak utódbirodalmai. Mindegyik ijesztő, erőszakos, mindent felemésztő, a maradékot összetaposó, pusztító, nagyokat mondó szájával hőbörgő (1–9).

Dániel jelenéig, koráig visz a látomás, a Kr. e. 168–165 közé, amikor a látomás szerint a „tizedik, pici szarvacska” hasít fel mindent (7–9). A macedón birodalom romjain többek között az egyiptomi (ptolemaiosz) és szír (szeleukida) királyok osztoztak, és a szeleukida, istent „játszó”, „pici szarvacska” IV. Antiochus Epiphanes elnyomta a zsidókat, megszentségtelenítette a templomot. A látomás ívét azonban meghúzhatnánk a mi jelenünkig is.

Micsoda megváltás, áldott fordulat. A hatalom mégsem ezeké, hanem az Örökkévalóé (9–10). Őhozzá jött valaki! Az ég felhőin jött, a mennyből jött erre a világra (Filippi 2,6–11). Ez a valaki emberarcú volt, „emberfiához” hasonló, szemben a dánieli látomásban szereplő vadállatokkal. Ez a valaki emberarcú; akként, ahogy Isten, eredeti gondolata szerint, a saját képére és hasonlatosságára megteremtette az embert, jóságban, igazságban, szentségben (1Mózes 1,27–28). Ez a valaki az „öregkorú”, az örökkévaló korú, az Isten elé járult, Őelőtte borult le. Isten ennek az „emberfiának” adta az örök királyságot: a vadállatok között egy Őneki kedves „embernek”.