„És láttam…” Jel 14,14–20
14 És láttam: íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló. 15 Egy másik angyal jött ki a templomból, és hatalmas hangon kiáltott a felhőn ülőnek: Ereszd neki a sarlódat, és arass, itt az aratás órája, mert beérett az aratnivaló a földön. 16 A felhőn ülő pedig ledobta a sarlóját a földre, és learatták a földet. 17 Egy másik angyal is kijött a mennyei templomból, akinél szintén éles sarló volt. 18 Egy másik angyal is kijött az oltártól, akinek hatalma volt a tűzön, és hatalmas hangon kiáltott annak, akinél az éles sarló volt: Ereszd neki éles sarlódat, és szüreteld le a föld szőlőjének fürtjeit, mert megértek a szőlőszemek. 19 Az angyal ledobta éles sarlóját a földre, leszüretelte a föld szőlőjét, és belevetette Isten haragjának nagy borsajtójába. 20 Megtaposták a borsajtót a városon kívül, és a borsajtóból vér ömlött ki ezerhatszáz futamnyira, és a lovak zablájáig ért.
Bibliaolvasó Kalauz – Rácz Lajos igemagyarázata
„És láttam…” (14), hogy a felhőn ülő aratni, az oltártól kijövő pedig szüretelni fog. Mindaz, ami a földön terem, betakarításra kerül. Ennek ideje Isten kezében van. Ő az aratás ura! A földön valaha élt emberiség fele ma élő kortársunk. Ezt látva fontos tudnunk, hogy közeledik az aratás órája! „…kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába” (Mt 9,38). Ugyanakkor a szüret és a borsajtó képe figyelmeztet a bekövetkező ítéletre. Legyen folyamatos és hangsúlyos imatémánk az üdvtörténeti jelentőségű aratás és a szüret ideje.
RÉ 364 MRÉ 321
„Én, az Úr vagyok az őrizője minduntalan...” Ézsaiás 27
1 Azon a napon megbünteti az Úr kemény, nagy, erős kardjával Leviatánt, a gyors kígyót, Leviatánt, a tekergő kígyót, és megöli a tengerben lakó szörnyeteget. 2 Azon a napon énekeljetek a színbort adó szőlőről! 3 Én, az Úr vagyok a védelmezője, minduntalan öntözgetem. Éjjel-nappal őrzöm, hogy senki se bánthassa. 4 Nincs bennem harag, de ha tövis és gaz kerül elém, küzdeni fogok ellene, és elégetem! 5 De aki oltalmat vár tőlem, béküljön meg velem, béküljön meg velem! 6 Eljön majd az idő, mikor gyökeret ver Jákób, virágozni, virulni fog Izráel, termésével pedig elárasztja a világot. 7 Megverte-e őt annyira, mint azokat, akik őt verték? Gyilkolta-e őt annyira, mint azokat, akik őt gyilkolták? 8 Elűzted, elvetetted, úgy pereltél vele. Erős széllel sodortad el, amikor feltámadt a keleti szél. 9 Ez által nyer engesztelést Jákób bűne, és ez lesz vétke eltávolításának a gyümölcse: Olyanná teszi az oltár minden kövét, mint az összetört mészkövek: nem lesznek többé szent fák, sem tömjénező oltárok! 10 Milyen árván maradt az erődített város! Elhagyott, lakatlan hely lesz, akár a puszta. Borjak legelnek és heverésznek ott, és lerágják majd a bokrait. 11 Ha leszáradnak ágai, letördelik az arra járó asszonyok, és eltüzelik. Mert értelmetlen nép ez; azért nem irgalmaz neki Alkotója, nem kegyelmez neki Formálója. 12 Azon a napon kicsépeli az Úr a kalászokat az Eufrátesztől Egyiptom patakjáig. De titeket, Izráel fiai, egyenként fognak összeszedni! 13 Azon a napon megharsan a nagy kürt, és visszajönnek, akik elvesztek az asszírok földjén, és akik szétszóródtak Egyiptom földjén. Leborulnak az Úr előtt a szent hegyen, Jeruzsálemben.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(3) „Én, az Úr vagyok az őrizője minduntalan...” (Ézsaiás 27)
– Szenvedni mindig a jelenben lehet! A mások szenvedéséhez viszont alig lehet közöm, még a legnagyobb szeretet esetében sem. Elidegenedett korunkban, a haszonelvű és élvezeti kultúrákban a beteget és szenvedőt, az időst (már 45 éves kortól) azonnal leírják.
– Isten rendet teremtő ítéletéért kiált ez az állapot (26,20). Ezen a világon mindenfajta szenvedés, amely mögött az emberi bűn gyarlósága áll, Isten rendet teremtő ítélete után kiált (26,21).
– Csak az Úr oltalmára bízhatjuk magunkat (3); és arra, hogy az oltalmazó Úr, mindig küld egy-egy időre hűséges emberi eszközt mellénk a nyomorúságban.
– Igeszakaszunkban azonban többről van szó, mint az egyes ember szenvedéséről: Isten népének, valamint a világ szenvedésének, jogos ítéletének, és abból való megváltásának nagy témái ívelnek itt előttünk, amelynek áldásaként, Isten népe betöltheti küldetését a világban (2–6).
*
– A jelenvaló fájdalmas, a jövő dicsőséges: e két véglet között bízunk az Úrban és várjuk Őt. A „most” szenvedése és az „akkor majd” reménysége között feszül az emberi élet. Ezek nem kisarkított végletek, hanem valóságos pólusok. A jelen szenvedései csakis a krisztusi feltámadás reménységében hordozhatók el.
– A jelenvaló, fájdalmas szenvedés természetének leírására tökéletes kép a nagy, tekergő kígyó említése. Sokféle szenvedésről van itt szó: mindenütt ott tekereg, mindent lever, mindent összekuszál, mindenütt félelmet kelt, sziszeg, harap, megemészt a gonosz (1). A szenvedések nagy részét mi emberek okozzuk egymásnak, engedve a gonosznak. Hiszen mindezek gyökerében Istentől elfajult, hitetlen természetünk feszít. Ezért valójában minden szenvedés az Úr ítélete a bűn felett, minden vétek felett (4), mert az Úr előtt semmit nem lehet eltitkolni (26,21), és amely tönkreteszi az életet. Isten azonban a szenvedések napján is vigyáz saját tulajdon népére, elrejti őket (3), amíg érvényesíti igazságát, üdvözítő rendjét és dicsőségét a földön (4).
– A fejezeten végigvonul az „azon a napon” hitből fakadó bizonyossága (1). Bármilyen gyötrelmes is a jelen, Ézsaiás bizonyos volt abban, hogy az egész emberi történelem – abban Isten népének ügye – egyetlen közös esemény elé néz, amit Isten előre elkészített. Mi nem tudtuk legyőzni, de az Úr legyőzte a „tekergő kígyót” (1). Jézus Krisztus feltámadott (1Korinthus 15,20). Isten népe örvendezhet, mert az Úr gondozza szőlőjét: öntözi, kapálja, oltalmazza és védi azt; hogy népe gyökeret verjen, virágozzon, és termésével elárassza a világot (2–6).