„Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt az apához: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul.” Lk 8,40–56
40 Amikor Jézus visszatért, a sokaság örömmel fogadta, mert mindnyájan várták őt. 41 Ekkor egy Jairus nevű ember jött hozzá, aki a zsinagóga elöljárója volt, és Jézus lába elé borulva kérlelte, hogy jöjjön el a házába, 42 mivel egyetlen leánya, aki mintegy tizenkét éves volt, halálán van.Menet közben a sokaság minden oldalról szorongatta Jézust. 43 Ekkor egy asszony, aki tizenkét éve vérfolyásos volt, és minden vagyonát az orvosokra költötte, de senki sem tudta meggyógyítani, 44 odament, hátulról megérintette a ruhája szegélyét, és azonnal elállt a vérzése. 45 Jézus ezt kérdezte: Ki érintett engem? Amikor mindnyájan tagadták, Péter ezt mondta: Mester, a sokaság szorongat és tolong körülötted! 46 De Jézus ezt mondta: Valaki megérintett, mert észrevettem, hogy erő áradt ki belőlem. 47 Mikor az asszony látta, hogy nem maradhat észrevétlen, remegve előjött, leborult előtte, és elbeszélte az egész nép előtt, hogy miért érintette meg őt, és hogy miként gyógyult meg azonnal. 48 Jézus pedig ezt mondta neki: Leányom, hited megtartott téged, menj el békességgel! 49 Még beszélt, amikor jött valaki a zsinagógai elöljáró házától, és így szólt: Meghalt a leányod, ne fáraszd tovább a Mestert! 50 Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt az apához: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul. 51 Amikor bement a házba, senkit sem bocsátott be, csak Pétert, Jánost, Jakabot meg a kislány apját és anyját. 52 Mindnyájan sírtak, és gyászolták a leányt, de Jézus így szólt hozzájuk: Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik! 53 De kinevették, mert tudták, hogy meghalt. 54 Ő azonban megfogta a leány kezét, és szólította: Leányom, ébredj! 55 Ekkor visszatért belé a lelke, és azonnal felkelt. Jézus pedig meghagyta, hogy adjanak neki enni. 56 A leány szülei elcsodálkoztak, ő pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek ne mondják el, ami történt.
Bibliaolvasó Kalauz – Bóna Zoltán igemagyarázata
Lehet-e nagyobb riadalom az ember szívében, mint amikor a gyermeke életét látja végveszélyben? Ilyenkor semmivé lesz a vagyon, a tekintély, és marad a félelem, és egy reménysugár. Mi a forrása a reménysugárnak? A hit számára az isteni szeretet. Jairus leányáról mindenki lemondott, csak az apa és Jézus nem. Mi is hisszük, hogy ő viszi sikerre a gyógyítást, és ő munkálja bennünk az üdvösséget is, hogy életünk beteljesedjen az örökkévalóságban.
RÉ 408 MRÉ 327
„Uram, atyánk vagy Te mégis!” Ézsaiás 63,15–64,11
15 Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk? 16 Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. 17 Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, és ne féljen téged? Fordulj oda ismét a te szolgáidhoz, a törzsekhez, melyek a te örök tulajdonod! 18 Kis időre elfoglalták szent néped birtokát, szentélyedet ellenségeink taposták. 19 Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem rólad neveztek volna el minket. Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál, hogy meginogjanak előtted a hegyek! 64,1 Ahogy a tűz lángra lobbantja a rőzsét, és felforralja a tűz a vizet, úgy ismertesd meg nevedet ellenségeiddel: reszkessenek tőled a népek, 2 ha majd váratlanul félelmetes dolgokat művelsz: ha majd leszállsz, hogy meginogjanak előtted a hegyek. 3 Soha senki sem hallotta, fülébe nem jutott, szemével nem látta, hogy volna isten rajtad kívül, aki ilyet tenne a benne bízókért. 4 Örömmel fogadod az örvendezőt, mert igazak tettei, utaidon jár, és rád gondol. De te megharagudtál, mert vétkeztünk. Régóta így vagyunk, bárcsak megszabadulnánk! 5 Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha. Elhervadunk mindnyájan, mint a falevél, bűneink elsodornak bennünket, mint a szél. 6 Nincs, aki nevedet segítségül hívná, aki buzgón ragaszkodnék hozzád. Elrejtetted orcádat előlünk, bűneink hatalmába adtál bennünket. 7 Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian. 8 Uram, ne haragudj ennyire, ne emlékezz örökké bűneinkre! Tekints le ránk: mindannyian a te néped vagyunk! 9 Szent városaid pusztává lettek, pusztává lett a Sion is, Jeruzsálem pedig lakatlanná. 10 Szent és dicső templomunk, ahol őseink magasztaltak téged, tűz martaléka lett, romba dőlt minden, ami drága volt nekünk. 11 Még ezek után is türtőzteted magad, Urunk? Hallgatsz, és még tovább gyötörsz bennünket?
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(7) „Uram, atyánk vagy Te mégis!” (Ézsaiás 63,15–64,11)
– Az istenfélelem azt jelenti, hogy Isten dicsőséges jelenlétében joggal tölt el bennünket a félelem. Aki nem hisz, az nem fél Istentől, így a maga bűneit és nyomorúságát sem látja (1–2). Egyszer majd mindenki előtt világossá lesz: kicsoda az Úr, és milyenné lett az ember (3); de ez a felismerés akkor már nem a hit, hanem a letagadhatatlan valóság felismerése lesz (Filippi 2,10–11). Isten dicsőséges jelenlététől meginognak még a hegyek is.
– Aki féli az Istent, az látja, milyen nagy az ő bűne és nyomorúsága: „régóta” olyanok vagyunk, mint a szennyes ruha; bűneink elsodornak bennünket; életünk elhervad; istentelenségünkben vétkeink és nyomorúságaink uralkodnak rajtunk (5–6).
– Aki féli az Istent, az szabadulásra vágyik (4), és csakis az egyetlen Istenhez fordulva várja a megváltást (3). Ez a felismerés az egyetlen lehetőség, amellyel elkezdhetünk járni az Úr útján, és amely minden „igazságunk” forrása (4). Ez a felismerés kegyelmi állapot.
– Aki féli az Istent, az a legnyomorultabb helyzetben is bizonyossággal, de emberi őszinteséggel fordul az Úrhoz. A hit nem tesz „embertelenné”. Ez a bizonyosság megvallja, hogy minden méltatlanságunk ellenére, „mégis” (!) az Isten a mi Atyánk, aki soha nem hagyja el gyermekeit (7–8). Ez a bizonyosság ugyanakkor elpanaszolhatja az Úrnak minden fájdalmát, panaszát: saját bűnei miatt pusztává lett kincseit, örökségét, életét (9); valamint azt az emberi kérdését-kérését, hogy meddig gyötri még az Úr – ha jogosan is – népét, és ezt az egész embervilágot; hiszen annyi itt a kín! (9–11) – Urunk, ne haragudj már ennyire! (8)
– Joggal haragszik az Úr; ugyanakkor még türtőzteti magát (11). Ez a kegyelmi idő. Mi pedig kegyelmi állapotban vagyunk, mert istenfélelemben, „emberséges bizonyosságban” élhetjük meg ezt az időszakot. Ott kezdődik az ember, ahol elkezd fájni az, hogy romba dőlt minden drága kincsünk (10), és miattunk dőlt romba (5). Ott kezdődik a hit, ahol „mégis” felragyog az Úr megtartó kegyelméhez való odafordulás csodája (7). A kettő együtt valóban kegyelmi állapot.