„Absolon ezt mondta Ahítófelnek: Adjatok tanácsot, hogy mit tegyünk! ” 2Sám 16,15–23
15 Absolon és az egész izráeli hadinép megérkezett Jeruzsálembe. Vele volt Ahítófel is. 16 Amikor az arki Húsaj, Dávid barátja bement Absolonhoz, ezt mondta Húsaj Absolonnak: Éljen a király! Éljen a király! 17 De Absolon ezt kérdezte Húsajtól: Hát csak ennyire vagy hűséges a barátodhoz? Miért nem mentél el a barátoddal? 18 Húsaj ezt felelte Absolonnak: Azért nem, mert én azé leszek, és annál maradok, akit az Úr és ez a hadinép meg az összes izráeli választott. 19 Másodszor pedig: kinek szolgáljak én, ha nem az ő fiának? Ahogyan apádat szolgáltam, ugyanúgy foglak téged is. 20 Absolon ezt mondta Ahítófelnek: Adjatok tanácsot, hogy mit tegyünk! 21 Ahítófel ezt mondta Absolonnak: Menj be apád másodfeleségeihez, akiket itthagyott a palota őrzésére. Ha meghallja egész Izráel, hogy meggyűlöltetted magad apáddal, annál inkább fölbátorodnak mindazok, akik veled tartanak. 22 Így hát sátrat vontak fel Absolonnak a háztetőn, Absolon pedig bement apja másodfeleségeihez egész Izráel szeme láttára. 23 Abban az időben olyannak tartották Ahítófel tanácsát, amit adott, mintha Isten szavát kérdezték volna meg. Ilyennek tartotta Ahítófel minden tanácsát Dávid is, Absolon is.
Bibliaolvasó kalauz – Lenkey István igemagyarázata
Ahítófel bölcs ember volt, és bölcs tanácsokat tudott adni. Olyan bölcs volt, hogy bölcsességét Istenéhez tartották hasonlónak. Tanácsainak nem is a bölcsességében volt a hiba, hanem az erkölcsiségében. Az ő tanácsai nem a szeretetet munkálták, hanem a gyűlöletet, nem az életet, hanem a halált. Ő a gyűlöletébresztésben akart hatékony lenni. Ettől lett ördögivé az ő már-már isteni bölcsessége. Bölcs ember ma is sok van, de mi csak azok tanácsára hallgassunk, akik a szeretetet és az életet munkálják.
RÉ 20 MRÉ 20
„Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van…” 2Korinthus 3,4–18
4 Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van Isten iránt. 5 Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van. 6 Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. 7 Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, 8 hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? 9 Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata! 10 Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. 11 Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó. 12 Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, 13 és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. 14 De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. 15 Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. 16 De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. 17 Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. 18 Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(4) „Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van…” (2Korinthus 3,4–18)
Bizodalmunk van! Ez a bizodalom valójában bizonyosság, mert a feltámadott Jézus Krisztusra épül a bizalmunk, aki legyőzött minden ártó hatalmasságot; azokat is, akik mindig vissza akarnának taszítani bennünket a bizonytalanság aggasztó nyomorúságába. Egy idegen macska a napokban benyúlt a még megmaradt hullámos papagájaink kalitkájába, és kettejük közül az egyik mellkasát feltépte. A másik árván várja a sorvadást. Nem tudjuk, mikor, milyen megemésztő indulat vagy fordulat „karmol-mancsol” bele életünk védelmet adó kalitkájába. De azt tudjuk, hogy semmi nincs az Isten tökéletes akarata nélkül, övéi életében. Nekünk mindenkor bizodalmunk van! (4)
Ez a bizodalom: Isten ajándéka. Nem magunktól, nem a magunk erejéből bízunk, miközben csak olyanokat tapasztalunk, amelyek joggal tehetnének bennünket totálisan bizalmatlanná. Csak bizonyosságban lehet értelmesen, reménységben és szeretetben élni, amely a csalódások ellenére is bízik: Istenben, a másik emberben, a jövőben… (5)
Ez a bizodalom alkalmassá tesz bennünket arra a feladatra, amelyet a mi Urunk kijelölt nekünk. Ez az alkalmasság azt jelenti, hogy felismerem, hol akar látni engem az én Uram; valamint belátom azt is, hogy milyen ajándékokat, milyen képességekkel kitöltött „kereteket” kaptam az Úrtól. Alkalmas az az ember, aki talentumaival hűségesen sáfárkodva szolgál a neki kijelölt időben és helyen; első renden nem magának és nem a maga dicsőségének élve… Fontos a jó szakember, még nagyobb áldás a tehetséges és kiművelt szakember, ezeknél is nagyobb áldás az elhívott, hívő szakember, aki Isten dicsőségére él, a körülötte élők javára, nem pedig visszaél a tehetségével és a szakértelmével. Az elhívottan alkalmas emberek minden területen áldássá lesznek: ha építkezünk, akkor ott; ha tanulunk, akkor amott; ha betegek leszünk, akkor testi fájdalmaink között… Kihez fordulunk, ha fáj a lelkünk, az egész életünk? Nem mindegy, kinek a kezébe kerülünk; nem mindegy, kiben bízunk (5).
Ez a bizodalom Jézus Krisztus követőivé, a feltámadott Úr szolgáivá tesz bennünket. Ennek a szolgálatnak lényegét nem lehet tömörebben kifejezni, mint ahogy azt Pál itt leírja nekünk. Jézus Krisztus szolgálata megelevenít és nem megbénít. Bizony, magam is tapasztaltam, hogy amikor az Urat emlegetik egyesek, én közben ledermedek, megijedek a betű szerinti, magabiztos agresszivitástól (6). Jézus Krisztus szolgálata nem a mulandó, hanem a maradandó dicsőség szolgálata; az egyik kárba vész, a másik üdvösségesen örök. Gondolkodjunk el: mit, kit szolgálunk, miért hozunk áldozatokat; mulandóra, vagy maradandóra építünk (7–13). Jézus Krisztus szolgálata elveszi a leplet a szemünk elől: örök távlatokat látunk, mintha egy hatalmas hegyről néznénk szét, miközben lent az orrunkig sem látunk. Ilyenkor betekinthetünk az örökkévalóság szabadságába, hogy belássuk, ezt a szabadságot „itt” csakis a szigorú isteni törvény keretei között tarthatjuk meg. Nyomorultak vagyunk ebben, kegyelemre szorulunk. A felszínen betartani az isteni parancsolatokat még mindig „jobb”, mint megszüntetni azokat. Leverni a lécet egészen más, mint levenni azt (12–18).