„...nekem sok népem van ebben a városban” ApCsel 18,1–17
1 Ezek után Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment. 2 Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, 3 és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott és dolgozott, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak. 4 Szombatonként azonban a zsinagógában vitázott, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket. 5 Amikor pedig Szilász és Timóteus megérkezett Makedóniából, Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus. 6 Amikor azonban ellene szegültek és szidalmazták, lerázta ruhájáról a port, és ezt mondta nekik: Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek. 7 Ekkor eltávozott onnan, és egy Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő ember házába költözött, akinek a háza szomszédos volt a zsinagógával. 8 Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró pedig hitt az Úrban egész háza népével együtt, és a korinthusiak közül, akik hallgatták őt, szintén sokan hittek, és megkeresztelkedtek. 9 Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: 10 mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban. 11 Ott is maradt egy évig és hat hónapig, és tanította közöttük Isten igéjét. 12 Amikor pedig Gallió volt Akhája helytartója, a zsidók egy akarattal Pálra támadtak, a törvényszék elé vitték, 13 és így szóltak: Ez az ember arra csábítja az embereket, hogy törvényellenes módra tiszteljék az Istent. 14 Amikor azonban Pál szólásra akarta nyitni a száját, Gallió ezt mondta a zsidóknak: Ha valami törvénytelenségről vagy súlyos bűntettről volna szó, ti zsidók, a törvény értelmében meghallgatnálak benneteket. 15 Ha viszont tanításról, nevekről és a ti törvényetekről vitatkoztok, azt intézzétek el magatok, mert én ilyenekben nem kívánok bíró lenni. 16 Aztán kiutasította őket a törvényszék elől. 17 Ekkor valamennyien megragadták Szószthenészt, a zsinagógai elöljárót, és ütlegelték a törvényszék előtt; de Gallió mit sem törődött ezzel.
Bibliaolvasó kalauz – Ablonczy Kálmán
„...nekem sok népem van ebben a városban” (10). Ezt a bátorító kijelentést Pál nem Korinthusba vezető útján, sőt nem is megérkezése napján kapja. Előbb meg kell próbálnia magát abban, amiben elhatározásra jutott. Munkatársai megérkezése után „teljesen az ige hirdetésének szentelte magát” (5). Üzenetet azért kapott Istentől, mert önmagában az elhatározás fontos volt, de különösebb eredményekre nem vezetett, mégis ottmaradt, szokatlanul hosszú időre. Hűsége az evangéliumhoz, hite Krisztusban, érzékenysége Isten rendeléseire nekünk is késztetés. „A világnak kellesz te is, mivel te Krisztushoz tartozol” (Sillye J.).
RÉ 270 MRÉ 400
„De megszállta az Úr Lelke…” Bírák 15,9–20
9 A filiszteusok felvonultak, tábort ütöttek Júdában, és ellepték Lehít. 10 A júdaiak megkérdezték: Miért vonultatok föl ellenünk? Azok így feleltek: Azért vonultunk föl, hogy megkötözzük Sámsont, és úgy bánjunk vele, ahogyan ő bánt mivelünk. 11 Ekkor odament háromezer júdai ember az étámi sziklahasadékhoz, és ezt mondták Sámsonnak: Nem tudod, hogy a filiszteusok uralkodnak rajtunk? Miért tetted ezt velünk? De ő így felelt nekik: Ahogyan ők bántak velem, én is úgy bántam velük. 12 Akkor azt mondták neki: Azért jöttünk ide, hogy megkötözzünk, és a filiszteusok kezébe adjunk. Sámson ezt mondta nekik: Esküdjetek meg, hogy nem vertek agyon! 13 Azok így feleltek neki: Nem! Csak jól megkötözünk, és a kezükbe adunk, de semmi esetre sem ölünk meg. Azzal megkötözték két új kötéllel, és elvitték a szikláról. 14 Amikor Lehíbe ért, a filiszteusok ujjongva mentek eléje. De megszállta az Úr lelke, és olyanná lettek karján a kötelek, mint a tűz égette lenfonál, úgyhogy a béklyók lefoszlottak a kezéről. 15 Talált egy még ki sem száradt szamárállcsontot, utánanyúlt, felkapta, és agyonvert vele ezer embert. 16 És azt mondta: Szamár állcsontjával vágtam köztük rendet, szamár állcsontjával vertem agyon ezret! 17 Amikor ezt elmondta, eldobta kezéből az állcsontot, és elnevezte azt a helyet Rámat-Lehínek. 18 De nagyon megszomjazott, és így kiáltott az Úrhoz: Te ilyen nagy szabadítást vittél végbe szolgád által; most mégis szomjan kell halnom, vagy a körülmetéletlenek kezébe kell esnem?! 19 Akkor Isten kettéhasította azt a mélyedést, amely Lehíben van, és víz fakadt belőle. Ő pedig ivott, életereje visszatért, és feléledt. Ezért nevezik azt Kóré-forrásnak; ott van az Lehíben még ma is. 20 Sámson húsz esztendeig volt Izráel bírája a filiszteusok idejében.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(14) „De megszállta az Úr Lelke…” (Bírák 15,9–20)
Vegyük komolyan, hogy Sámson minden tetténél, annak gyarlóságai ellenére, azt olvassuk, hogy megszállta őt az Úr Lelke! (14). A mai igeszakaszban egyértelművé lesz ennek a ténynek a fontossága.
Isten népe beletörődött a helyzetébe; abba, hogy idegenek, ez esetben a filiszteusok uralkodtak rajtuk, és kezdtek komfortosan berendezkedni ebbe a kiszolgáltatott állapotba, védve a mindennapok békességét, kerülve a konfliktusokat, hogy legalább ezt az állapotot fenntartsák maguknak. Számukra bajkeverővé lett Sámson, aki miatt a filiszteusok újból felvonultak Júdába (9–10).
Sámson megéri azt, hogy saját népe megy érte a rejtekhelyére, hogy megkötözzék, átadják őt a filiszteusoknak, és helyreálljon újra a „hamis békességük” (11–13). Isten népe szinte kikéri magának, az Úr által küldött szabadítója, Sámson előtt, hogy vegye már tudomásul, hogy a filiszteusok uralkodnak rajtuk (11). Sámsont magára hagyta a népe, miközben rengeteg jogtalan sérelem érte azt, aki csakis népét képviselte egy nehéz helyzetben, az Úr felhatalmazásából.
Ezért Sámson élete ezen a ponton a leginkább prófétai: magányában, jogtalan sérelmeivel, és annak kimutatásával, hogy népe nem nyugodhat bele a fogságba, a sokféle idegen hatás uralmába.
Ugyanakkor Sámson nem próféta volt, hanem karizmatikus bíró, szabadító volt, aki a karizmatikusok közül sem fér bele egyetlenegy sémába sem. Éppen így használta őt az Úr Lelke, hatalmas erejével, sajátos egyéniségével, döbbenetes magányosságában.
Amikor Sámson hagyja, hogy népe megkötözze, felsejlik benne a krisztusi alkat is. Abban is krisztusi, hogy megszabadítja népét. Sámson azonban korának szokásai, lehetőségei között vihette végbe ezt a szabadítást. De ezt vegyük komolyan! Ne „lelkizzük” el a fejezetet, mert pont a lényeget nem halljuk ki az igeszakaszból. Amikor Sámson lerázza magáról a köteleket, és egy emberként legyőzi a rá – és népére – támadó filiszteusokat, akkor megszállta őt az Úr Lelke, és kinyilvánította, hogy minden „hamis békességet” védő, a komfortos fogságban berendezkedő, magamat mindenfélének átadó lelkület, hitetlen és hűtlen élethez vezet.
Amikor Sámson legyőzött ezer filiszteust, annyira kimerült, hogy vízért könyörgött az Úrhoz. Nincs az a földi szabadító, aki ne fáradna meg, és ne menne tönkre az itteni harcokban, ahol még mindig – Krisztus feltámadása után is – a komfortos hamis békesség kiszolgálása, és azon belül mégis a bosszúállás lelke (10–11) vezet bennünket. Testben-lélekben, egyéni és közösségi léptékekben, az egyetlen szabadítóra van szükségünk, Jézus Krisztusra, megváltásra. Ő az, aki kimozdít a komfortos fogságból; de Ő az is, aki megszabadít bennünket attól, hogy önmegvalósító módon, az Úr felhatalmazása nélkül, örökké konfliktusokat keressünk. Ez az utóbbi még inkább életveszélyes.