„A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk...” ApCsel 28,1–10
1 Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg, hogy Máltának hívják ezt a szigetet. 2 A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak. 3 Amikor Pál összegyűjtött egy csomó rőzsét, és a tűzre tette, a meleg miatt egy vipera bújt ki belőle, és a kezébe mart. 4 Amikor a barbárok meglátták a kezéről lecsüngő mérges kígyót, így szóltak egymáshoz: Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem engedi, hogy életben maradjon. 5 Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett. 6 Azok pedig azt várták, hogy feldagad, vagy hirtelen holtan esik össze. Mikor azonban hosszas várakozás után azt látták, hogy nem történik semmi baja, megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten. 7 Azon a környéken volt a sziget elöljárójának, Publiusznak a birtoka, aki befogadott minket, és három napon át nagyon barátságosan megvendégelt. 8 Történt pedig, hogy Publiusz apja lázrohamoktól és vérhastól gyötörve ágynak esett. Pál bement hozzá, és miután imádkozott, rátette a kezét, és meggyógyította. 9 Miután ez megtörtént, a többi beteg szigetlakó is odament hozzá, és ő meggyógyította őket. 10 Ezek nagy megbecsülésben részesítettek minket, és amikor elhajóztunk, elláttak bennünket minden szükséges dologgal.
Bibliaolvasó kalauz – Fónagy Miklós igemagyarázata
„A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk...” (2). Az emberi élet drámai tapasztalata, hogy a bajban elsősorban a közelállók, a barátok és a rokonok segítségét várnánk, de van, hogy nem kapjuk meg. Mi lehet az oka? Félelem, irigység, önzés? Ennek ellenkezője, amikor a legváratlanabb helyről jön a segítség. Akire a legkevésbé számítunk, segítő kezet nyújt felénk. Áldjuk Istent azokért, akik nem várt módon váltak testvéreinkké, és tegyünk meg mindent, hogy segítségére legyünk azoknak, akik ínséges időkben számítanak ránk!
RÉ 13 MRÉ 13
„Távolítsd el szívedből a bosszúságot…” Prédikátor 11,9–10
9 Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! 10 Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(10) „Távolítsd el szívedből a bosszúságot…” (Prédikátor 11,9–10)
A bosszúság sokkal többet jelent itt, mint ahogy azt a mindennapi használatban értjük.
Persze a hétköznapi bosszúságaink is ide tartoznak: amikor az ember rágódik olyan dolgokon, amelyek kölcsönös emberi bántásokhoz, piti ügyekhez kapcsolódó böködések: éppen kinek van igaza, ki mit mondott vagy mit nem mondott, mivel bántottak meg, mit értettem félre, mit tartok igazságtalannak… Ezeken aztán napokat és éjszakákat el tudunk rágódni, de sokan egészen a sírig viszik ezeket az apró sérelmeket. A mindennapi bosszúságokhoz tartoznak az élet apró, de akkor éppen megélve mindig kinagyított harcai, küzdelmei, kudarcai.
A bosszúság azonban ennél többet jelent; az emberlét során megtapasztalt tehetetlenséget fejezi ki. De azért bosszúság a bosszúság, mert hétköznapi ügyhöz kapcsolódik; az öröklét szempontjából jelentéktelen, mulandó ügyeken bosszankodunk. Ez a bosszankodás kifejezi az emberlét abszurditását, amiről a prédikátor is ír, és ami az élő Isten megváltó szeretete nélkül nem oldható fel. Jelentéktelen ügyeken bosszankodunk, amelyek azonban a jelenben megélve óriásivá dagadhatnak – éppen ez bennük a kísértés –, ugyanakkor mindennapi emberlétünket keservesen megnehezítik. Ma már – az informatika világában – ezek a bosszantó ingerek akár másodpercenként érkeznek hozzánk, minden területről, kikerülhetetlenül.
Arról van szó, hogy igenis fáj, ha valami gyarló megjegyzést hallok vissza; rosszul esik, ha valaki tiszteletlen és kötekedő, noha jóval fiatalabb nálam; meggyötör, ha valaki vég nélkül visszaél a jóindulattal. Mindennapi, fájó bosszúság az is, hogy amikor óvatosan veszem ki a legszebb poharunkat a szekrényből, kiesik a kezemből és darabokra törik, miközben az egyik szilánkba bele is lépek. És bosszúság az is, hogy éppen most hoztam rendbe, meszeltem ki, két heti munkával, a garázst, és azonnal elkezdett beázni az a garázs, ami eddig csontszáraz volt; a folt egyre csak nő, és nem tudom, honnan jön a víz, miközben a tető teljesen rendben van. Vég nélkül sorolhatók a példák…
De mit számítanak ezek a bosszúságok, amikor az ember nagy bajba kerül, amikor komolyan beteg lesz valaki a családban; amikor életveszélyesen megtapasztaljuk a gonosz munkáját, akár az emberi rosszindulaton keresztül. Akkor a bosszúság egyszerre elröppen, és a nagy bajban már vagy elfelejtjük, vagy nem is értjük, hogy miként tudtunk afféle apróságokon bosszankodni, idegeskedni, aminek semmi jelentősége nincs; az öröklét szempontjából végképpen nincs.
Ezért tanácsolja a mai Ige: távolítsuk el a szívünkből a bosszúságot. Nem tudjuk kikerülni a bosszúságokat; gyarló életünk apró, de gyötrő és repkedő, szemtelenül kínzó legyei ezek, amelyek újból és újból, folyton ránk repkednek, incselkednek… De azonnal el kell őket kergetni. Nem szabad engedni, hogy megüljék a szívünket, az életünket a bosszúságok, sem a gyarló emberek okozta, sem a mindennapi történések okozta bosszúságok. Ezek kikerülhetetlenek, de azonnal el kell őket engedni; nem szabad, hogy ránk telepedjenek! Egyébként ezekbe az apróságokba belesorvadunk, belebetegszünk, miközben egyre sötétebben látva mindent, elgonoszodunk: a bosszús ember előbb-utóbb bosszúálló lesz; azonnal visszalő, de éles tölténnyel. Ezért távolítsd el a szívedből a bosszúságot, hogy távol tarthasd magadtól a rosszat! – mondja a prédikátor.
Csak az Úrban, naponta erőt kérve, lehetséges távol tartani szívünktől a bosszúságot, mert bizony éppen arról van szó, hogy a hétköznapi bosszúságainkba belepörögve leszünk idő előtt betegek; először lélekben, majd testben is. Növeld a hitünket, Urunk!