„Így szól az én Uram, az Úr!” Ez 3,4–27
4 Azután ezt mondta nekem: Emberfia, menj el Izráel házához, és hirdesd nekik igéimet! 5 Nem érthetetlen beszédű és nehéz nyelvű néphez szól a küldetésed, hanem Izráel házához. 6 Nem ahhoz a sok érthetetlen beszédű és nehéz nyelvű néphez, akiknek a beszédét nem érted. Bizony, ha azokhoz küldtelek volna, ők hallgatnának rád. 7 De Izráel háza nem akar majd rád hallgatni, mert énrám nem akarnak hallgatni. Bizony, Izráel egész háza keményfejű és konok szívű! 8 De én ugyanolyan keménnyé teszem arcodat, mint az ő arcuk, és ugyanolyan keménnyé a fejedet, mint az ő fejük. 9 Olyan keménnyé teszem a fejedet, mint a gyémánt, amely a tűzkőnél is keményebb. Ne félj, és ne rettegj tőlük! Bizony, engedetlen nép ez! 10 Azután ezt mondta nekem: Emberfia, minden szavamat, amelyet elmondok neked, fogadd a szívedbe, és hallgasd figyelmesen! 11 Menj oda néped fogságban élő fiaihoz, szólj hozzájuk, és mondd nekik: Így szól az én Uram, az Úr!... – akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele. 12 Ekkor fölemelt engem a lélek, hátam mögött pedig nagy, dörgő hangot hallottam, amint az Úr dicsősége felemelkedett a helyéről. 13 Az élőlények szárnyainak zúgása, amint egymáshoz csapódtak, meg a kerekek robaja volt a nagy, dörgő hang. 14 A lélek fölemelt, és elragadott engem. Én pedig mentem keserűen, felindult lélekkel, de az Úr kemény kézzel tartott engem. 15 Így kerültem Tél-Ábíbba, a fogságban élőkhöz, akik a Kebár-folyó mellett laktak. Letelepedtem ott, ahol ők laktak, és ott ültem közöttük hét napig összetörve. 16 Hét nap múlva ez történt: Így szólt hozzám az Úr igéje: 17 Emberfia! Őrállóvá tettelek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! 18 Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon, akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. 19 De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő mégsem tér meg bűnéből és bűnös útjáról, akkor ő meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet. 20 Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, akkor én bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon. 21 Ha viszont figyelmezteted az igazat, hogy ne vétkezzen többé az igaz, és ő nem vétkezik, akkor életben marad, mert engedett a figyelmeztetésnek, és te is megmented a lelkedet. 22 Az Úr ott megragadott engem, és ezt mondta nekem: Indulj, menj ki a völgybe, mert ott akarok veled beszélni! 23 El is indultam, kimentem a völgybe, és íme, ott állt az Úr dicsősége. Ugyanolyan volt, mint amilyennek a Kebár-folyó mellett láttam. Ekkor arcra borultam. 24 De lélek áradt belém, talpra állított, szólt hozzám, és ezt mondta nekem: Menj, és zárkózz be a házadba! 25 Emberfia, köteleket fognak hozni, megkötöznek velük, és nem mehetsz közéjük. 26 Nyelvedet az ínyedhez ragasztom, néma leszel, és nem tudod dorgálni őket, noha engedetlen nép ez. 27 Csak ha én szólok hozzád, és megnyitom a szádat, akkor mondhatod nekik: Így szól az én Uram, az Úr!... Aki hallgat rá, az hallgat rá, aki nem törődik vele, az nem törődik vele. Hiszen engedetlen nép ez!
Bibliaolvasó kalauz – Bogárdi Szabó István
„Így szól az én Uram, az Úr!” (11.23). Az egész Bibliában Ezékiel könyvében olvassuk a legtöbbet ezt a prófétai formulát. Megerősítést és felelősséget fejez ki, mert egyrészt a próféta nem a magáét mondja, másrészt csak akkor szólhat, ha Isten felhatalmazza rá. Kétszeres a kiszolgáltatottsága. Olyan néphez küldetett, akik nem akarnak Istenre hallgatni, mégis tovább kell adnia az isteni figyelmeztetést. Őrálló tisztét tölti be, aki riadót fúj, ha közeleg a veszedelem, de jelzi az áldott virradatot is. Ezékiel keserűen, felindult lélekkel fogadja elhívását, de Isten kemény kézzel tartja, és talpra állítja, hogy hűséggel töltse be tisztét.
RÉ 396 MRÉ 417
„De menjetek el, mondjátok meg tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy…” Márk 16,1–8
1 Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. 2 A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, 3 és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? 4 Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. 5 És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. 6 De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. 7 De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. 8 Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(7) „De menjetek el, mondjátok meg tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy…” (Márk 16,1–8)
A húsvéti örömhírt először az asszonyok hallják meg, köztük magdalai Mária, a korábban megkötözött és bukott nő, akit Jézus megszabadított (1).
Az asszonyok a sírhoz mentek, kérdésekkel, aggodalmakkal: „Ki fogja a követ elhengeríteni nekünk a sírbolt elől?” Miközben „sírokat ápolunk”, életünk tele van a pillanatra vonatkozó kérdéssel és aggodalommal, és életidőnk nagy része olyan dolgokkal telik, amelyek totálisan mulandók, jelentőségüket vesztik. Sírokat ápolunk, aggodalmak és kérdések között (2–3).
Nagy kegyelem, amikor felnézhetünk a sírápolásból! Nagy kegyelem, amikor meglátjuk, hogy amiért aggódtunk, az már megoldódott; amit kérdezgetünk, arra már régen választ kaptunk. Nézz fel! Amikor az asszonyok felnéztek, látták, hogy a kő el van már hengerítve a sír szájáról, pedig az igen nagy volt. Üres a húsvéti sír. Jézus testét nem kell megkenni, nincs ott. Életünk sokféle zártsága, halálos beszorítottsága szabadulást nyert: a „nagy követ” elhengerítették. Nem emberi erő lehetett képes erre! (4)
Ahogy az asszonyok láttak, azonnal hallották is a húsvéti örömhírt, az angyal igehirdetését, amely minden emberi félelem uralmát elveszi: a megfeszített Jézus feltámadott. A sorrend ma fordított: aki a húsvéti örömhírt meghallja, az kezd el feltekinteni, látni; az ilyen ember bizonyosságot nyer, anélkül, hogy bizonyítékokat keresne (5).
Aki pedig hallott és látott, az elindul és hirdeti az örök élet örömhírét másoknak. Hiszen Jézus feltámadását azért kell továbbadni másoknak, mert Jézus feltámadása minket érint, értünk támadt fel, legyőzte a halált, megszerezte nekünk az örök életet; és e földi élet útján is előttünk jár! Nincs ennél nagyobb örömhír! Csak mondani kell, nem kell bizonyítani! Mindenkinek mondani kell, de úgyis csak a „tanítványok” lesznek fogékonyak rá, vagyis nekünk nem az eredményre kell tekintenünk. A keresztyénség nem az eredményességen múlik. Sőt, a tanítványok közül kiemeli az angyali igehirdetés Pétert, a bukott tanítványt. Isten nem engedi el övéit, felemeli az elbukottat is, nem hagyja elveszni! (6–7)
Először az ember, ekkorra jó hír hallatán, szinte megnémul, megdöbben (8). Az asszonyokkal is ez történt, de aztán elindultak és szóltak (16,10).