„És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal.” Mk 9,2–13
2 Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. 3 Ruhája olyan tündöklő fehér lett, amilyet a földön ruhafestő nem tud fehéríteni. 4 És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. 5 Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lenni; hadd készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. 6 Nem tudta ugyanis, hogy mit beszél, mert nagy félelem fogta el őket. 7 De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok! 8 És amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül. 9 Amikor jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, csak amikor az Emberfia már feltámadt a halottak közül. 10 Engedelmeskedtek a parancsnak, de azon tanakodtak egymás között, mit jelent a halottak közül való feltámadás. 11 Ezért megkérdezték tőle: Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie? 12 Ő pedig így válaszolt: Illés valóban előbb jön el, hogy helyreállítson mindent. Akkor viszont miért van megírva az Emberfiáról, hogy sok szenvedésben és megvetésben lesz része? 13 De mondom nektek, Illés már eljött, és azt tették vele, amit csak akartak, amint meg van írva róla.
Bibliaolvasó Kalauz – Bíró Botond igemagyarázata
„És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal” (4). Különös élményben van része a kiválasztott tanítványoknak. Belehallgathattak egy titkos beszélgetésbe. Illés, a próféták képviselője, Mózes, a törvény közvetítője és Jézus, a Mester együttes jelenléte nyilvánvalóvá teszi az egyetlen örök Isten folyamatos munkálkodását, amelynek részévé válik most az ő tanítványi életük is. Sok mindent még nem érthetnek, de a „jelenet” egy életre meghatározó. Bárcsak legalább ennyit megélnének fiataljaink a konfirmációban.
RÉ21 119 RÉ 119 • IÉ 1Sám 3,1–10 • Zsolt 119
A vasárnap éneke | 229 | Járuljunk mi Istennek ő szent Fiához
Heti zsoltárének | 27 | Az Úr Isten az én világosságom
„Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt a tűz és az Úr dicsősége a templomra…” 2Krón 7,1–10
1 Amikor Salamon befejezte az imádságot, tűz szállt alá az égből, és megemésztette az égőáldozatot és a véresáldozatokat, az Úr dicsősége pedig betöltötte a templomot. 2 A papok nem tudtak bemenni az Úr házába, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. 3 Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt a tűz és az Úr dicsősége a templomra, ezért arcukkal a földet érintve letérdeltek a kőpadlóra. Imádták és magasztalták az Urat, mert jó, és örökké tart szeretete. 4 Azután a király és az egész nép áldozatot mutatott be az Úrnak. 5 Salamon király huszonkétezer marhát és százhúszezer juhot mutatott be véresáldozatul. Így avatta fel az Isten házát a király és az egész nép. 6 A papok pedig a helyükre álltak, a léviták is az Úr minden hangszerével, amelyeket Dávid király készíttetett, hogy magasztalják az Urat, mert örökké tart szeretete. Miközben ők előadták Dávid dicséretét, a papok velük szemben trombitáltak, és egész Izráel ott állt. 7 Fölszentelte Salamon az udvar középső részét, az Úr háza előtt, mert ott készítette el az égőáldozatokat és a békeáldozatok kövérjét. A rézoltáron ugyanis, amelyet Salamon készíttetett, nem fért el az égőáldozat, az ételáldozat és a kövérje. 8 Így ünnepelt akkor Salamon hét napig egész Izráellel együtt. Igen sokan gyűltek össze a Hamátba vezető úttól egészen Egyiptom patakjáig. 9 A nyolcadik napon záróünnepet tartottak, mert az oltár fölavatását hét napig végezték, és az az ünnep is hét napig tartott. 10 A hetedik hónap huszonharmadik napján hazabocsátotta a népet. Örültek és jókedvűek voltak azért, mert jót cselekedett az Úr Dáviddal, Salamonnal és népével, Izráellel.
Az Ige mellett – Vassné Baki Ilona igemagyarázata
(3) „Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt a tűz és az Úr dicsősége a templomra…” (2Krón 7,1–10)
A templom és az oltár fölszentelése hét napig tartó örömünnep volt, rengeteg áldozat bemutatásával. „…tűz szállt alá az égből, és megemésztette az égőáldozatot és a véresáldozatokat, az Úr dicsősége pedig betöltötte a templomot.” (1) A dicsőség: Isten jelenlétének kisugárzása – „nem magát Istent jelenti, hanem személye kisugárzó megjelenését, önmaga dicsőséges megmutatását” (Keresztyén bibliai lexikon). Az Ószövetségben kétféle megjelenési formáról olvashatunk: a tűz és a felhő alakjáról (2Móz 40, 34–38). Így vezette, óvta népét az Úr az Egyiptomból való szabadulás idején (2Móz14,19–20). A templomszenteléskor mindkét jel megtörténik, Isten megpecsételi, tudatja Izráellel, hogy valóban ott van velük, közöttük. Felejthetetlen élmény, nagy öröm lehetett ez az egész nép számára. Látványos, nyilvánvaló jelet kaptak arról, hogy velük lakik a mindenség Ura, megerősítette a szövetséges kapcsolatot. Olyan – életre szóló – emlék, amely igazodási pont is, reménység és vigasztalás lehetett a nehéz időkben.
