„...mert jobb, ha csonkán mégy be az életre...” Mk 9,42–50
42 Aki pedig egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik. 43 Ha megbotránkoztat téged a kezed, vágd le azt, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mint ha két kezeddel együtt jutsz a gyehennára, az olthatatlan tűzre, 44 ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el. 45 És ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt, mert jobb, ha sántán mégy be az életre, mint ha két lábaddal együtt vettetsz a gyehennára, 46 ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el. 47 És ha a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt, mert jobb, ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mint ha két szemeddel együtt vettetsz a gyehennára, 48 ahol férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik el. 49 Mert majd minden ember tűzzel sózatik meg. 50 Jó a só, de ha a só ízét veszti, hogyan adjátok vissza az ízét? Legyen bennetek só, és éljetek békességben egymással!
Bibliaolvasó Kalauz – Bíró Botond igemagyarázata
„...mert jobb, ha csonkán mégy be az életre...” (43). Jézus mindig élére állította a dolgokat, csak mi szeretünk mindent lekerekíteni. Ha valakinek az élete Istentől egyre távolabb űz másokat, annak már mindegy, hogy az ítélet (halál) mikor érkezik (42). Komolyan szembesít az ige, hogy ha ezen az úton találnám magamat, inkább „faragjak le magamból”, önteltségemből, ítélkezésemből és (szent) erőszakosságomból. A világ szerinti szabadság helyett a saját határaim megtalálása az út az életre.
RÉ21 765 RÉ 454
Pünkösdi ének | 545 | Jövel, Szentlélek Úr Isten, Lelkünknek vigassága
„Semmiben sem tértek el attól, amit a király parancsolt a papoknak és a lévitáknak, még a kincsek dolgában sem.” 2Krón 8,12–18
12 Salamon akkor égőáldozatokat mutatott be az Úrnak, az Úrnak azon az oltárán, amelyet a csarnok elé építtetett. 13 Minden hétköznapon meg szombatonként, újholdkor és az évenként tartandó három fő ünnepen, a kovásztalan kenyerek ünnepén, a hetek ünnepén és a lombsátrak ünnepén, az adott napra vonatkozó előírások szerint kellett áldozni, ahogyan Mózes parancsolta. 14 Megállapította apjának, Dávidnak a rendtartása szerint a papok szolgálati beosztását és a léviták tennivalóját, hogy dicséretet énekeljenek, és végezzék szolgálatukat a papok mellett mindennap, annak a napnak az előírása szerint; meg a kapuőrség beosztását az egyes kapuknál, mert így szólt Dávidnak, Isten emberének a parancsa. 15 Semmiben sem tértek el attól, amit a király parancsolt a papoknak és a lévitáknak, még a kincsek dolgában sem. 16 Így készült el Salamon az egész munkával az Úr temploma megalapozásától az Úr templomának teljes befejezéséig. 17 Akkor elment Salamon Ecjón-Geberbe és Élótba, amelyek a tenger partján, Edóm földjén voltak. 18 Hírám ugyanis hajókat küldött neki szolgáival. Ezek a szolgák ismerték a tengert, és Salamon szolgáival együtt eljutottak Ófírba. Hoztak onnan négyszázötven talentum aranyat, és Salamon királyhoz vitték.
Az Ige mellett – Vassné Baki Ilona igemagyarázata
(15) „Semmiben sem tértek el attól, amit a király parancsolt a papoknak és a lévitáknak, még a kincsek dolgában sem.” (2Krón 8, 12–18)
Még a pusztai vándorlás idején tudatta Mózessel az Úr, hogy mely napokat kell megünnepelni és hogyan (2Móz 23,12–19). Alapvető a szombat, a nyugalom megszentelése (2Móz 20, 8–11), a tízparancsolat 4. parancsa. A 2Móz 23-ban szociális indoklás olvasható. Az elrendelt három főünnep: a kovásztalan kenyerek köszöntése (páska, az Egyiptomból való szabadulás ünnepe); a hetek, vagy az aratás kezdetének ünneplése – hálaáldozat bemutatása után lehetett csak fogyasztani a friss termésből, hét héten át kovásztalan kenyeret kellett enni, az 50. napon lehetett kovászosat; ez az újabb hálaáldozat ideje volt (a mi pünkösdünkkel egybeesik). A sátoros ünnep az őszi betakarításért való hálaadást köszöntötte. A három nagy főünnepen el kellett zarándokolni a templomba, és hálaáldozatot bemutatni. Ezeken kívül szerepel az újhold ünnepe (4Móz 28,11–15), ez égőáldozat volt étel- és italáldozattal együtt. E napokon hálát adtak Isten tetteiért, és közösen dicsőítették az Urat: emlékezéssel és áldozatok bemutatásával. E közös események erősíthették az ünneplők egyéni hitét, reményét és örömét. Ezért is jó együtt örülni az Úrban – mindenkor.
