„Én szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém...” Énekek 6
1 Hová ment szerelmesed, asszonyok szépe? Merre indult szerelmesed? Hadd keressük veled együtt! 2 Szerelmesem a kertjébe ment, a balzsamillatú virágágyakhoz, hogy gyönyörködjék a kertekben, és liliomokat szedjen. 3 Én szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém, a liliomokban gyönyörködik ő. 4 Szép vagy, kedvesem, mint Tircá városa, gyönyörű, mint Jeruzsálem, ámulatba ejtő, mint egy zászlóerdő. 5 Vedd le rólam szemeidet, mert megzavartak engem! Hajad olyan, mint egy kecskenyáj, mely a Gileádról hullámzik alá. 6 Fogaid olyanok, mint az anyajuhok nyája, mely az úsztatóból jön: mindegyiknek van párja, nincs köztük magányos. 7 Halántékod, mint gránátalma gerezdjei a fátyolod mögött. 8 Királyné van hatvan, másodfeleség nyolcvan is, lány meg számtalan. 9 De galambom csak egy van, ez a tökéletes, anyjának egyetlene, szülőjének kedvence. Nézik a lányok, és boldognak mondják, dicsérik a királynék és a másodfeleségek. 10 Ki ez a lány? Úgy ragyog, mint a hajnal, szép, mint a holdsugár, tiszta, mint a fénylő nap, ámulatba ejtő, mint egy zászlóerdő. 11 Lementem a diófaligetbe, hogy gyönyörködjem a zsendülő völgyben, és megnézzem, fakad-e a szőlő, virágoznak-e a gránátalmafák? 12 Észre sem vettem, amikor Ammínádíb kocsijába tettek engem.
Bibliaolvasó Kalauz – Mikola Borbála igemagyarázata
A szerelem természete a kizárólagosság és az elköteleződés: ő az enyém, én az övé. Milyen lenne a bűn rontása nélkül élvezni a szeretetteljes, életre szóló társaságát a szeretett személynek? Mi lenne, ha egymást építenénk a Krisztus képére való formálódásban, és megújulnánk az egymásban való gyönyörködésben? A nehezekben is erre fókuszálva lehet megbékélni.
RÉ21 701 RÉ 502
Napi ének | 800 | Mindeddig vélem volt az Úr
„…és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, amikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást…” 1Pt 2,18–25
18 Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. 19 Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. 20 De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. 21 Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek: 22 ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, 23 mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. 24 Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. 25 Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.
Az Ige mellett – Lányi Gábor igemagyarázata
(21–23) „…és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, amikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást…” (1Pt 2,18–25)
Krisztus nem vár el olyat követőitől, amiben maga nem szolgált volna például. Ebben a szakaszban az kerül elénk, mit kezdjen az ember a méltatlan büntetéssel, megalázással, hátratétellel. Az apostol tanácsában már megtagadásain és kételkedésein győzelmet aratott, Krisztusnak átadott élete nyilvánul meg. Olyan emberé, aki önzésével, a maga fontosságának képzetével folytatott nem kevés harc után végül tud már kisebb lenni, magát háttérbe tenni – egykor pedig majd hitvallásáért életét is adni –, most pedig Krisztus példája nyomán elfogadni és tűrni: „De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében.” (20) Erre erőt, szándékot csak az adhat, ha az ember a legmélyebben teszi magáévá a jézusi mintát: Jézus méltatlan sérelmei között bűnt nem tett, a rosszért rosszal nem fizetett. Sőt ellenkezőleg: „amikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött” (23). Csendes méltósággal és tartással bírt, szenvedett, elviselt, ugyanakkor bízta-tudta, hogy a végső igazságtétel a mindent kézben tartó mennyei Atya tervében van: „rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.” (23)
