„Kivonulsz néped szabadítására...” Hab 3
1 Habakuk próféta imádsága. A panaszénekek dallamára. 2 Uram, hallottam, amit hirdettél, félelem fog el attól, amit teszel, Uram. A közeli években valósítsd meg, a közeli években tedd ismertté! De haragodban is gondolj az irgalomra! 3 Témán felől jön az Isten, Párán hegyéről a Szent. (Szela.) Fensége beborítja az eget, dicsősége betölti a földet. 4 Ragyogása olyan, mint a napfény, sugarak támadnak kezéből: abban rejlik az ereje. 5 Előtte dögvész jár, lába nyomán láz támad. 6 Megáll, és megrendíti a földet, szétnéz, és megriasztja a népeket. Szétporladnak az ősi hegyek, lesüllyednek az ősrégi halmok; ősrégi ösvényeken jár. 7 Látom, amint omladoznak Kúsán sátrai, reszketnek Midján földjének sátorlapjai. 8 A folyamok ellen lobbantál haragra, Uram? A folyamokra haragszol, vagy a tengerre vagy dühös? Azért jössz vágtató lovakkal, győzelmet hozó harci kocsikkal? 9 Íjad harcra kész, tegzed nyilakkal tele. (Szela.) Folyóknak hasítasz medret a földbe. 10 Ha meglátnak téged a hegyek, remegni kezdenek, mindent elborít az áradat, morajlik a mélység vize, magasra emelkednek partjai. 11 A nap és a hold lakóhelyén marad, amikor nyilaid villogva cikáznak, és dárdád ragyogva villámlik. 12 Felindulásodban taposod a földet, haragodban csépeled a népeket. 13 Kivonulsz néped szabadítására, fölkented szabadítására. Szétzúzod a bűnös házának tetejét, föltárod alapját, egészen a szikláig. (Szela.) 14 Nyilaiddal átlőtted harcosainak vezérét, pedig már rám törtek, hogy megfutamítsanak; ujjongtak, hogy fölfalhatják rejtekhelyén a szegényt. 15 Átgázoltál lovaiddal a tengeren, a nagy vizek habjain. 16 Hallottam, és reszketett a szívem, hangjától megremegtek ajkaim; fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre! 17 Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. 18 De én vigadozni fogok az Úr előtt, víg örömre indít szabadító Istenem. 19 Az Úr, az én Uram ad nekem erőt; olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem. A karmesternek: húros hangszerre.
Bibliaolvasó Kalauz – Bodnár Máté igemagyarázata
Isten ítélete feltartóztathatatlan erővel érkezik, de ezzel együtt működésbe lép irgalma is. Akinek – a prófétához hasonlóan – reszket a szíve és fájnak a csontjai a mindent elsöprő beavatkozás láttán (16a), az tud igazán vigadozni, örülni az Isten szabadításának (18). Annak lehet majd nyugta a nyomorúság napján (16b), aki nyughatatlanul könyörög Istenhez a népéért és az egész teremtett világért!
RÉ21 97 RÉ 97
Fohász | 238 | Eltévedtem, mint juh
„Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jn 10,22–30
22 Elérkezett Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe. Tél volt. 23 Jézus a templomban, Salamon csarnokában volt. 24 Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! 25 Jézus így válaszolt nekik: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, 26 de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. 27 Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. 28 Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. 29 Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. 30 Én és az Atya egy vagyunk.
Az Ige mellett – Hodossy-Takács Előd igemagyarázata
(24) „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” (Jn 10,22–30)
A jeruzsálemi tél nem olyan, mint a Kárpát-medencei. Jeruzsálem télen is él; nem meglepő módon Jézus korában néhány galileai ilyenkor is vállalta az utazást, és felment a templomba. A templomszentelés ugyan nem tartozott a zsidó főünnepek közé, de fontos volt a templom megtisztítására, a nemzet megmaradására és Isten beavatkozására emlékezőknek. Ma is zsidó testvéreink örömünnepe ez (hanuka). De ezek csak a körülmények, történetünk lényege a Jézushoz intézett sürgető kérdésben van. Szóképek, példázatok, tőmondatos megfogalmazások helyett Jézus mondja ki nyíltan: én vagyok a Krisztus! Csakhogy Jézus tudta, így senki nem fog hitre jutni. A jelenlévők megkapták a vágyott mondatot, „Én és az Atya egy vagyunk” (30), és ahogy az a folytatásból kiderül, azzal a lendülettel már köveket is ragadtak, hogy megkövezzék az istenkáromlót (31). Jézusnak igaza volt. Mellette az Atya nevében végrehajtott cselekedetek tanúskodnak (25), amelyeket szemlélve felismerhető: ő a Krisztus, az élő Isten Fia, aki joggal formál igényt teljes életünkre.
