„az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög” Mt 13,36–43
36 Ekkor elbocsátotta a sokaságot, és bement a házba, tanítványai pedig ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Magyarázd meg nekünk a szántóföldben nőtt konkoly példázatát! 37 Ő pedig így válaszolt nekik: Az, aki a jó magot veti, az Emberfia, 38 a szántóföld a világ, a jó mag a mennyek országának fiai, a konkoly a gonosz fiai, 39 az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög; az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. 40 Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és megégetik, úgy lesz a világ végén. 41 Az Emberfia elküldi majd angyalait, és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, 42 és a tüzes kemencébe vetik őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. 43 Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap. Akinek van füle, hallja!
Bibliaolvasó Kalauz – Pótor Áron igemagyarázata
A búza és a konkoly példázatának nagy tanulsága az, hogy nemcsak a nagy Magvető, az Emberfia vet, hanem van egy másik magvető is, „az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az ördög” (39), aki óriási erővel hinti el ma is a gonoszság magvait e világban és a mi szívünkben is. A nagy kérdés az, hogy milyen talaj a mi szívünk? Mi nő naggyá bennünk és mivé válik a mi saját életünk? Búzává vagy konkollyá?
RÉ21 620 RÉ 363
Napi ének | 742 | Légy csendes szívvel és békével
„Utaidat, Uram, ismertesd meg velem…” Zsolt 25
1 Dávidé. Uram, utánad sóvárog a lelkem! 2 Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim! 3 Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled! 4 Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! 5 Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem. 6 Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak. 7 Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, Uram! 8 Jó és igaz az Úr, ezért megmutatja a vétkeseknek a jó utat. 9 Az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat. 10 Az Úr minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit. 11 A te nevedért, ó, Uram, bocsásd meg bűneimet, mert sok van! 12 Azt az embert, aki féli az Urat, oktatja ő, hogy melyik utat válassza. 13 Élete boldog marad, és utódai öröklik a földet. 14 Közösségben van az Úr az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket. 15 Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. 16 Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. 17 Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki! 18 Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet! 19 Nézd, mennyi ellenségem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel. 20 Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem! 21 Feddhetetlen becsület őrizzen engem, mert benned reménykedem. 22 Szabadítsd ki, ó, Isten, Izráelt minden nyomorúságából!
Az Ige mellett – Balog Zoltán igemagyarázata
(4) „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem…” (Zsolt 25)
„Szívemet hozzád emelem…” Ez az egyik leggyakrabban énekelt zsoltárversünk, Szenczi Molnár Albert fordításában. Az eredeti nyelven abc-rendben kezdődnek a sorok. Költészet mind a kettő, miközben imádság, amely legbelülről jön. S ahogy az imádkozó halad előre az Isten előtti beszédben, életének újabb és újabb rétegei tárulnak fel önmaga előtt is. Ez az imádság egyik áldása: miközben Istent megszólítjuk, úgy látjuk meg magunkat, az életünket, és őt, akihez imádkozunk, ahogyan azt a mindennapok tükörbe nézései nem mutatják meg. Látjuk Istent, aki „jó és igaz” (8), akinek útjai szeretetet és igazságot kínálnak, s látjuk saját útvesztésünket, a nekünk állított csapdákat, a magányt. S látjuk mindenekelőtt bűneinket, amelyekről itt, vele teljes nyíltsággal beszélhetünk, hiszen ő a „vétkeseknek megmutatja a jó utat”. „Szívünk szorongása” (17), a beszorultság nem engedi, hogy lássuk azokat a távlatokat, melyeket az ő útjai kínálnak nekünk s közösségünknek. A kérésünk, hogy Isten nyisson új utakat, hiszen az ő útjai kiemelnek abból, amiben éppen vagyunk. S segít magunkat nem pusztán az ő szeretetében látni, hanem úgy is, mint akik az ő népéhez tartoznak. Ezért a magánkérés után az imádság befejezése már az egész népért szól (22).
