„Őt dicsőítem… őt magasztalom.” 2Móz 15
1 Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. 2 Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. 3 Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. 4 Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. 5 Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. 6 Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget. 7 Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. 8 Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. 9 Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. 10 Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. 11 Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? 12 Kinyújtottad jobbodat, és elnyelte őket a föld. 13 Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba. 14 Hallják a népek, s beleremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. 15 Megrémülnek majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbeesik Kánaán minden lakosa. 16 Rettentő félelem szakad rájuk, hatalmas karodtól néma kővé válnak, míg átvonul a néped, Uram, míg átvonul ez a nép, amelyet kiváltottál. 17 Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakóhelyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá. 18 Az Úr uralkodik örökkön-örökké! 19 Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét, Izráel fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén. 20 Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nővére dobot vett a kezébe, és a többi asszony is mind kivonult utána dobolva és körtáncot járva. 21 Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett! 22 Ezután útnak indította Mózes Izráelt a Vörös-tengertől, és Súr pusztája felé vonultak. Már három napja mentek a pusztában, és nem találtak vizet. 23 Megérkeztek Márába, de a márái vizet nem tudták meginni, mert keserű volt. Ezért is nevezték el azt a helyet Márának. 24 Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Mit igyunk? 25 Ő pedig az Úrhoz kiáltott segítségért, és az Úr mutatott neki egy fát. Azt beledobta a vízbe, és édessé vált a víz. Ott adott az Úr rendelkezést és törvényt a népnek, és ott tette próbára őket. 26 Ezt mondta: Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek lát, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód. 27 Azután elérkeztek Élimbe. Tizenkét forrás volt ott, és hetven pálmafa. Ott ütöttek tábort a víz mellett.
Bibliaolvasó Kalauz – Nyilas Zoltán igemagyarázata
„Őt dicsőítem… őt magasztalom.” (2) Mikor a halálból élet támad, rögtön felcsendül a győzelmi ének, a szabadító Isten magasztalása. Az Istent dicsérő bizonyságtételben mindig elhangzik, amit Ő tett értünk. A megtapasztaltak felsorolása a legszebb hálaadás. Isten nagyságának elismerése után lépünk rá életünk egy-egy újabb útszakaszára.
RÉ21 183
Napi zsoltárdicséret | 185 | Minden hű keresztyének, meghalljátok
„…de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.” Fil 3,12–14
12 Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus. 13 Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, 14 de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
Az Ige mellett – Csűrös-Varga Vanda igemagyarázata
(12b) „…de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.” (Fil 3,12–14)
Sűrűn előfordul, hogy olyasmikhez való ragaszkodásba fektetünk energiát, amik teljesen feleslegesek. És ahhoz ragaszkodni, amihez egzisztenciálisan fontos lenne, már nem marad erőnk. Kisfiam egyik kedves szokása volt egy időben: amikor figyelmeztettem, hogy már nem bírom tovább a kezemben, túl nagyra nőtt, csak jó erősen megölelt, és azt felelte, engedjem el nyugodtan, majd ő kapaszkodik. És valóban nem is eresztett el, minden erejéből tartotta magát. Ez a minden észérv ellenére való ragaszkodás és kapaszkodás jut eszembe erről az igerészről. Pált így ragadta meg Jézus Krisztus, és ugyanerre a viszontragaszkodásra edzi magát. Ugyanezzel az eltántoríthatatlan bizonyosággal és ugyanezzel az erővel, hévvel. Mert megragadta őt Jézus. A görög eredeti a ’magába fogadni, megérteni’ szavaknak is fordítható. Micsoda ereje van ennek mindegyik verzióban! Igyekszem megragadni, mert ő is megragadott. Igyekszem magamba fogadni, mert ő is magába fogadott. Igyekszem megérteni, mert ő is megértett engem.
