Régimódi, túl időigényes és talán már megfakult – vélhetően így tekint sok fiatal az udvarlásra, vagy legalábbis nehezen tudják elképzelni azt, hogy milyen lehetett, amikor időt, energiát nem sajnálva, akár több hónapon át sürögtek-forogtak egymás körül a párkapcsolatra vagy házasságra érett fiatalok. Legutóbb a szingliség mint társadalmi jelenség volt a fókuszban, most pedig – részben ezzel összefüggésben – annak jártunk utána, hogy milyen ismerkedési lehetőségek vannak napjainkban, illetve hogy egyáltalán divat-e még udvarolni. Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológust, kiképző család-pszichoterapeutát kérdeztük.
Változó szokásaink érintik azt is, ahogy ismerkedünk.
Az elmúlt időszakban a közösségi oldalakat bejárta egy infografika, ami hiteles forrás alapján összefoglalja, hogyan változott a párkeresés helyszíne az elmúlt száz évben. Az 1920-as években az emberek túlnyomórészt az egyházi gyülekezeten belül választottak párt. Később ez módosult, és már a munkatársi, baráti körön belül is gyakori volt a párválasztás, míg a sor végén ott voltak a hobbiközösségek. Ez mára gyakorlatilag teljesen megfordult, szinte tükrözni lehet, miközben megjelent egy új, már-már egyeduralkodóvá váló jelenség. A párok több mint hatvan százaléka az euroatlanti kultúrkörben online ismerkedik. Itt pedig nem feltétlenül érvényesek a családban vagy éppen a gyülekezeti közösségben átadott értékek, minták. Az online térben ezek mind nem állnak rendelkezésre, hiszen nagyon gyorsan lehet felszínes kapcsolatot kiépíteni számtalan emberrel, akikkel biztos, hogy nem az értékrend azonossága lesz a választás szempontja, míg korábban ez szinte kizárólagos volt.
Mit tanulnak a fiatalok a szülőktől?
A most párkereső fiatalok abban nőnek fel, hogy ez a házasságosdi nem olyan jelentős dolog, mert ha nem működik, akkor legfeljebb elválok. Az én nemzedékem (47 éves vagyok), valamint az én szüleim generációja adja át az ifjaknak azt, hogy ez a fajta elköteleződés nem feltétlenül egy életre szól, nincs akkora súlya, nem egy értékalapú döntés, hanem azt közvetíti, hogy addig maradjanak egy kapcsolatban, amíg az nekik kedvező. Azt tapasztalom, hogy a minták lélektani átadása nem változott, a minták tartalmában viszont van két gyökeres fordulat, az egyik az elköteleződésre vonatkozó elképzelések, a másik pedig a hogyan ismerkedj. Sok ügyfelem arról számol be, hogy nagyon könnyű az online térben ismerkedni, de ezt átalakítani személyes ismeretséggé rendkívül nehéz. Amikor ugyanis először ülünk le valakivel személyesen beszélgetni egy kávézóban vagy parkban, akkor komoly kihívás az online tér távolságát, közvetettségét személyessé, közvetlenné tenni, hiszen az érzelmek kifejezése a valós életben bonyolultabb, mint emojikat küldeni a másiknak.
Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus, kiképző család-pszichoterapeuta
Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire szerencsés egy munkaközösségen belül ismerkedni.
A munkahelyi ismerkedést mint lehetőséget egy életszagú tapasztalat támasztja alá, mégpedig az, hogy könnyebb olyasvalakivel együtt élni, akinek a munka ritmusa, problémái hasonlóak a sajátomhoz, és így könnyebben tudunk egymáshoz kapcsolódni. Sok rendőrpár számolt be nekem arról, hogy nekik ez azért jó, mert amikor nem rendőr a párjuk, az nem érti, hogy miért kell éjszaka bemenni szolgálatba, vagy miért kell 24 órás műszakban dolgozni. Amennyiben a párjuknak is ugyanaz a hivatása, akkor ezek nem merülnek fel kérdésként, hanem igyekeznek úgy kérni a beosztást, hogy egyszerre legyenek távol otthonról. Ez elmondható a pedagógusokról is, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ugyanabban a tantestületben kell dolgoznia mindkettőjüknek. De megemlíthetők még az ügyvédek vagy az orvosok is, ami arra utal, hogy egy adott foglalkozáson belül van ennek egy praktikuma. Similis simili gaudet, azaz hasonló a hasonlónak örül. Többször dolgoztam lelkész házaspárokkal, ahol vagy az egyikőjük, vagy mind a ketten lelkészek. Ilyen esetekben nagy a kitettségük, mert a gyülekezet figyelme miatt állandó reflektorfényben élnek, sok elvárást támasztanak velük szemben. Ezek néha segítenek, máskor meg terhesek tudnak lenni.
Korábban az udvarlásra utaló egyik jel az volt, amikor fiatalemberek egy szál virággal vagy akár kisebb csokorral sétáltak az utcán. Napjainkban viszont nem, vagy csak ritkán látni ilyet. Divat-e még az udvarlás?
Ha udvarláson a klasszikus szereposztás megszokott szokásait értjük, akkor ezek valóban visszaszorulóban vannak. Egy olyan kultúrát alakítottunk ki, amelyben éppen újragondoljuk a nemi, párkapcsolati és családi szerepeket. Az, hogy manapság a férfiak jobban részt vesznek a gyermekgondozásban, az egy fontos eredmény, ahogy az is, hogy a nők is lehetnek határozottak, bátrak, vállalhatnak vezető szerepet. A klasszikus párkapcsolati szerepekben egyértelműen a férfi feladata volt a kezdeményezés, a nők csak indirekt módon kezdeményezhettek. Például a leejtett keszkenő vagy a hosszan fenntartott szemkontaktus egészen addig, amíg a férfi is odanéz. Ennek volt egy mindenki által ismert, mégis titkos nyelvezete. Az is a kulturális szabályrendszer része volt, hogy a férfinak ki kellett azt is mutatnia, hogy komolyan gondolja a kapcsolatot, ezt gesztusokkal (virág, ajándék, meghívás) fejezte ki. Ez mostanra teljesen eltűnt, egyrészt azért, mert a nők is kezdeményezhetnek, másrészt pedig az online térben az ismerkedésnél ennek nincs jelentősége. Ha egy felszínes üzenetváltásból kibontakozik egy inspiráló kommunikáció, akkor jöhet a személyes ismerkedés, de a bókolás itt is teljesen kiveszett. Sok ügyfelem teszi fel a kérdést, hogy hol vannak az igazi férfiak, meg hol vannak az igazi nők. Ilyenkor megkérdezem tőlük, hogy szerintük mi számít igazinak. A válaszok zömmel azt hangsúlyozzák, hogy a klasszikus nemi szereposztást az a nő követi, aki otthon van és főz, illetve az a férfi, aki sikeres, jól keres és elhalmoz bókokkal. Ők hol vannak? Nagyon visszaszorulóban, mert már nem ez a kapcsolat sikere, hanem egészen más.
Mi lépett ennek a helyébe?
A bókolást kiszorította az üzenetváltások során írt frappáns riposzt. Valaki ír nekem valamit, én pedig arra valami mókásat reagálok. Korábban a humort a férfiaktól várták el, hogy tudják megnevettetni a nőt. Napjainkban az egymással ismerkedő tizen- és huszonéveseknél a lányok is frappánsak, például különféle mémeket osztanak meg a fiúkkal, és így szövődnek a kapcsolatok. És mivel újragondoltuk a nemi szerepeket, ezért az is megdőlt, hogy a férfinak virágot kell vinnie a találkára, vagy hogy egyáltalán neki kell elhívnia őt az első randevúra.
Látszólag egyre több felületen lehet ismerkedni, miközben gyakran azt tapasztalni, hogy mégis valahogy beszűkülnek a lehetőségek.
Az online tér alkalmas arra, hogy sok emberrel gyorsan felszínes kapcsolatot alakítsunk ki. Ez bizonyos dolgokat megkönnyít, mert akik korábban nagyon szorongtak mondjuk attól, hogy egy szórakozóhelyen vagy egy közösségben megszólítsanak valakit, azoknak az online ismerkedés valóban felszabadító. Ez azonban nem alkalmas arra, hogy elmélyült önfeltárásba tudjunk kezdeni. Erre kizárólag a személyes kapcsolatok megfelelőek, amelyek már csak logisztikailag is véges számú személlyel képzelhetők el. Az online térrel az a baj, hogy hajlamosak vagyunk idealizálni, hogy ez csodálatos és mindent lehetővé tesz, de valójában nem az, hanem csupán egy eszköz, egy felület. Ha tudatosan használjuk, akkor tud nekünk segíteni, de ha azt várjuk, hogy most minden megoldódik, akkor csalódni fogunk. Ráadásul az online ismerkedés szabályai, forgatókönyvei még nem állnak rendelkezésünkre, ezek még most is alakulnak.
Felgyorsult világunkban egyre kevesebb időt fordítunk az ismerkedésre. A kapcsolatok rövid életűek, ráadásul az emberek bármikor lecserélhetők. Merre haladunk?
Én bizakodó vagyok, és ezt két dolog táplálja. Nyaranta gyakran meghívnak különböző egyházak ifjúsági táboraiba. Egyszer lehetőségem volt részt venni a felvidéki református közösség táborában, és szívmelengető volt azt látnom, hogy a több száz résztvevőt komolyan érdekelték az értékalapú döntések. Emellett az is bizakodásra ad okot, hogy amikor történik egy kulturális változás, amit néha forradalomnak hívunk, akkor néhány évtized múlva következik egy visszafordulás. Most azt látni, hogy a fogyasztói szemlélet megjelent a párkapcsolatokban is, ezek túlnyomó része az első nehézségig tart. Márpedig két ember egymáshoz fűződő viszonyában természetes az, hogy legkésőbb három-négy év után kialakulnak az első viták. Ilyenkor sokan mondják azt, ha te már nem értesz velem egyet, akkor pakolj és menj, és ezzel vége a kapcsolatnak.
Ilyenkor ez az egyetlen kiút?
Az a jelenség, hogy addig tartsd meg a kapcsolatot, amíg jó, utána pedig cseréld le a párodat, mert végtelen számú kapcsolatot létesíthetsz, egyfajta öngerjesztő folyamat. Ugyanakkor ma már tapasztalható egy reakció erre, a hithez kötődő, értelmiségi vagy magas státuszú körökben egyre inkább kiemelt értéknek tekintik az elköteleződést. Több páciensem és kollégám számolt be arról, hogy a kapcsolatuknak ez az alapja. Így kerül be ismét a repertoárba az értékalapú döntés, miközben azt is látjuk, hogy széles körben elterjedt az élménykeresés is. Egyre gyakrabban találkozom olyanokkal a családterápiás tanfolyamokon vagy a Károli-egyetem pszichológiaképzésén, akiknek fontosak az egyetemes emberi értékek, amelyekhez ragaszkodnak, hiszen felelősek vagyunk egymásért, a másik testi, lelki, érzelmi egészségéért.
Kozma-Vízkeleti Dániel a Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi karán is oktat
Milyen irányba viheti el a párkapcsolatokat az online ismerkedés?
Most egy átmeneti időszakban élünk, lassan kialakul egy új konszenzus a kapcsolati szerepekről, ami természetesen csak az adott kultúrára lesz érvényes, abban lesz értelmezhető. Az online ismerkedés egy új felület, de a kapcsolati igényeink és szükségleteink nem változtak, csak az ismerkedés mikéntje, ezért mélyreható változást ettől nem várok. Akiknek a kötődési igényük, kapcsolódási szükségletük és kapcsolati mintáik úgy diktálják, azok ezután is értékalapú döntés alapján fognak egymásnak elkötelezett párkapcsolatban élni.
„Nem minden állapotban vagyunk kapcsolatképesek”
Magyarországon a legutóbbi hazai szinglitérkép alapján 247 ezerről csaknem 300 ezerre nőtt a 20–49 éves egyedülállók száma 2011 és 2022 között. Többségük a húszas, harmincas éveiben jár. Hogyan tekintünk a szinglilétre? Mennyire fontos kiindulópont az önismeret? Ezekről is kérdeztük Mihalec Gábor pár- és családterapeutát.