Jézuska, angyalok, fogtündér, nyuszi, Mikulás: minden gyermek életében megjelennek az ajándékot hozó, szerető alakok, akik a csodák megtestesülését jelentik a kicsiknek. Szülőként mindent megteszünk azért, hogy a titokzatosság, a varázslat sokáig áthassa az életüket. És bizony felnőttként is örömünket leljük abban, ha meglepnek minket, ha ránk is gondoltak az angyalok. Miért fontosak a csodák? Alapja lehet-e a keresztyén hitnek egy ilyen bizalom? Mit adhat gyermekkorban a vallási közeg? Ezekről is beszélgettünk egy református gyökerekkel bíró gyermekcoachcsal, pedagógussal, Sziládi Hedvig Andreával.
A csodában, a varázslatban való hitnek van szerepe a gyermek fejlődésében?
Önmagában a várakozás az, ami a csodához kötődik. A csoda ott kezdődik, hogy valami olyan dolog történik, ami a képzeletünk fölött áll. Mivel a gyermeki képzeletnek semmi nem szab határt, ezért a csoda annak a kézzelfogható megvalósulása, amit a gyerekek gondolnak, a mesék, a varázslatok, azok mind megszületnek a fejükben. Amikor ez valóság lesz, az maga a karácsony, ami így jelenik meg az életünkben. Attól válik annyira különlegessé, mert amit elképzelt, amit kigondolt, annak lehet, hogy nem a pontos mása, de mégis valami egészen hozzá hasonló, kézzelfogható számára.
Akkor ez a gyerekekben eleve benne van, vagy a szülőknek kell például történetek segítségével elmélyíteni bennük?
Azt hiszem, hogy a varázslat eleve benne van mindannyiunkban. Az viszont egyénfüggő, hogy kinek milyen képzelőereje van, ki milyen közegből jön, kinek mennyire szabad a gondolkodása, vagy a családi környezete mennyire engedi, hogy elrugaszkodjon a hétköznapi léttől. Ebben pedig a szülőknek, a szocializációnak nagy szerepe van. Picasso azt mondta, hogy ha az ő édesanyja nem hagyja őt a földön csúszva lisztben és cukorban hemperegni, akkor ő ma nem az, aki. A képzeletnek, a kreativitásnak, a varázslatban való hitnek csak az szab határt, hogy a környezetünk hol állít meg, vagy hogy ez idővel hogyan módosul, amikor elkezd kitisztulni a világ.
A Jézuska, az angyalok, a fogtündér ajándékot hoznak, de azt látom, hogy sokszor az erre való várakozás nagyobb élmény nekik, mint az, amit hoznak.
Valóban, a várakozás maga sokszor fontosabb, mint a tárgyi ajándék. Ha mindennek van valami produktuma, mindenért valami ajándékot kapunk, akkor hogyan fordulunk befelé?! A lényeges dolgok csak akkor tudnak előtörni, amikor egy utat tudsz élvezni, amikor látod, hogy mit élsz meg. Kicsiként azért is keressük ezeket a varázslatokat, mert valamit enyhíteni, valamit felülírni akarunk. A szülő például a fogtündérrel a fájdalmat akarja tompítani, nem feltétlenül a varázslat kedvéért csinálja ezt. Azt üzeni a fogtündérrel, hogy nem baj, ha kiesik a fogad, kapsz is érte valamilyen jutalmat. Felnőttkorban pedig az lesz a jutalmad, hogy béke költözik beléd, vagy hogy a környezetedben megértésre találsz. A tárgyi ajándéknak át kell formálódnia valamiféle megéléssé.
Közkedvelt szemlélet mostanában, hogy tárgy helyett minőségi időt, gondolatokat, élményeket adunk a másiknak ajándékba. Van ennek értelme?
Szerintem minden formálódik, generációról generációra változik. A korábbi fogyasztói társadalomból talán egy másfajta jelenbe érkezünk meg, amelyben a pillanat megélése válik fontossá. Az együtt töltött idő nagyon lényeges, de ügyeljünk rá, hogy ne essünk át a ló másik oldalára! Alkalmanként azért kell tárgyat kapnia a gyereknek, ha mondjuk ez a vágyott bicikli, mert azzal közösen megyünk túrázni. Minden, ami túlzás, attól kell távol tartani magunkat. Ranschburg Jenő mondta, hogy a tárgy adását nem kell feltétlenül mindig a nyuszikának, a Mikulásnak, a Jézuskának tulajdonítani, hanem egészen nyugodtan mondjuk azt, hogy anyától, apától kaptad. Lényeges, hogy a gyerekünk érezze, hogy nekünk fontos az ő vágya, és mi teljesítjük azt. Különítsük el, hogy a gyerekeinknek vannak igényei és vágyai, és vannak olyan dolgok, amikkel az igényeit elégítjük ki, és van olyan, amikor a vágyait teljesítjük. Fésüljük össze azzal, hogy mik a valós igényei, és tudjuk azt, hogy a karácsonyban nem a sírós baba, a legújabb játék, hanem az együtt töltött idő lesz az emlékezetes! Egy tárgy alkalmas lehet arra is, hogy embereket kapcsoljon össze. Nálunk például van egy rugdalózó, ami több, mint harmincéves, még a nővérem vette az első gyermekének. „Szia, Maci!” – ez van ráírva. Aztán, ahogy jöttek az én gyerekeim, ők is hordták, időközben felnőttek, most pedig megtaláltam. Gyönyörű dobozba csomagoltam őket, és karácsonykor ezt kapta tőlem a nővérem ajándékba. Szép volt megtalálni, szép volt a pillanat, amikor átadtam, mert ezáltal a közös múltunkat, a szeretetet, az összetartozásunkat is megélhettük. Hiszem, hogy ezek olyan ajándékok, amelyek összekapcsolódásokat is jelentenek. Évekkel ezelőtt vettem egy gyönyörű naplót, amibe minden évben minden családtag beleírja, hogy érzi magát, mi történt vele ebben az évben. Anyukám, a kilencvenéves apukám, a nagynéném, aki már nem él, is írtak bele. Hiszem, hogy 10-15 év múlva óriási értéke lesz ezeknek az üzeneteknek. Ez egy tárgy, mégis sokkal többet jelenthet nekünk.
Átadhatjuk a gyerekeknek azt az értékrendet, hogy nem mindig a tárgy a legfontosabb?
Ebben teljesen biztos vagyok, az ünnepek értékrendje mélyen belénk ivódik, kihat a hétköznapokra. Magadat is úgy ünnepeled, ahogy ünnepelni tudsz. Ha az ünnepnek megadod a módját, akkor sokkal könnyebb megélni. Egy Márai-idézet jut az eszembe: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. [...] Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.”
Mit tegyünk, ha a gyerekünk kérdezősködni kezd, amikor lassan elmúlik a varázs vagy az abban való hit?
Vallom, hogy a varázslat addig tart, ameddig nem kezded észrevenni a való világot. És ezt a gyerek is tudja. Akkor egyszer csak kinyílik a világ, olyan, mintha egy kis függönyön keresztül kinézne és észreveszi, hogy hohó, ott sétál valaki a kertben, mintha a Mikulás sétálna. Akkor rájön, hogy hasonlít a Mikulás valakire. Utána egészen közel érkezik ez a gondolat, és akkor észreveszi, hogy ki a Mikulás. De ezt közel szabad engedni, és ha azzal a megengedéssel megyünk, hogy a varázslat addig tart, amíg hiszel benne, akkor ez egy szelíd átvezetés lehet a felnőttkorba. A varázslatot igenis szabad hatni, és így az nem traumatizálja a gyereket.
Traumát okozhat az, ha mondjuk megtalálja a szekrény aljában a játékot?
Igen, ha éppen egy olyan korban történik ez, amikor a gyerek már gyanakszik, de még szeretne hinni, akkor előfordulhat. A legkárosabb azonban a Jézuskával való fenyegetőzés. Mert ha a gyerek sokat hall a krampuszról meg a virgácsról, majd egyszer csak rájön, hogy ez a világ nem igazi, azzal csalódik. A szelíd nevelésnek még mindig része, hogy fenyegetéssel nem érünk el semmit. Nem úgy traumatizálja a gyereket, mint egy veszteség, egy haláleset vagy egy iskolaváltás, hanem úgy, hogy nem érti, mi történik vele. A szülő vezeti át a hiedelmek világából a valóságba. Ilyenkor nincs baj azzal, ha észreveszi, ha megtalálja, mert akkor csak rájön, hogy hopp, most van az a pillanat.
Ezek a gyerekkorban kapott muníciók az alapjai lehetnek az istenhitnek?
Azt elsősorban család alapozza meg, a közös hitünk, a közös gondolkodás, a családi lélekközösség. Azok a gyerekek, akik hitben nőnek fel, nemcsak hitet, hanem egyfajta közösséget kapnak, közös gondolkodást, egy olyan közös jelenlétet az ünnepekben, ami semmi máshoz nem fogható. Merthogy van egyfajta liturgiája annak, ahogy megéljük az ünnepet, ez egyfajta biztonságot ad hosszú távon is. A hitben felnövő gyerekeknek van egy egészen másfajta szabadságuk, szabad gondolkodásuk, mert mindig van egy biztos hátterük, és ez nem más, mint a hitük, a kapcsolódásuk a közösségükhöz, a közös gondolatokhoz. Ez a hit megtartja ezeket a gyerekeket és a családjukat. Van olyan ügyfelem, aki ma influenszerként dolgozik a tévében, és neki nagyon fontos a hite, ami egyfajta keretet ad neki. Könnyen átbillenhetne szélsőségekbe, őt azonban a hite megtartja, ezáltal tudja, hogy mi az, ami Istennek kedves.
Meséljen a gyökereiről!
Református család sarja vagyok, nagykőrösi származású. A nagyszüleim szolgálati lakásban éltek, kántortanító nagyapám nemcsak tanított, de az istentiszteletet is rendre náluk tartották. Anyai ágon az egyik ősöm az a Dóczy Lajos, akiről a Debreceni Református Kollégium a nevét kapta. Nagykőrösi kötődésünket jelzi, hogy egyik rokonom, aki a bécsi orvostudományi egyetemen tanított, öt bécsi ingatlant ajándékozott a településnek, annyira fontos volt neki a szülővárosa. Ezeket mindmáig fontosnak tartjuk, sokszor beszélünk a gyökereinkről. Ez a szemlélet hozzájárul ahhoz, hogy egy megtartó és összetartó családunk van. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a gyökereknek ma már nincs jelentőségük, mégis azt hiszem, hogy ebben a felgyorsult és anyagias világban látnia kell a gyerekeinknek, hogy milyen őseik voltak, akik életük végéig hálásak voltak a szülővárosuknak. Ezek a történetek rendkívül sok mindenre megtanítják őket, úgyhogy ezeket el kell mesélni nekik, tudniuk kell, honnan jöttek. A családi hagyományok, az a gondolkodásmód, azok az értékek, amelyeket nemzedékről nemzedékre továbbadunk, mind-mind benne vannak a gyökerekben. Ezek évszázadok elteltével sem változnak, és nem kell hozzá semmi más, csak az, hogy üljünk le, beszélgessünk, meséljük el, hogy mi van bennünk. Ma az egyik legfontosabb érték a kapcsolat, ami nem más, mint a közösségek összetartó ereje. A közösségek összetartó ereje pedig a közös hit. Hit abban, hogy mi együtt számítunk, hogy fontosak vagyunk, hogy egymást tudjuk támogatni, Jézus születésén keresztül pedig ezt a karácsonyban – a csodákkal együtt – meglelhetjük.