Napközben állatorvosként egy gyógyszerfejlesztő cégnél kutatja a jövő megoldásait, szabadidejében viszont fúróval, gyaluval és faanyaggal a kezében alkot valami egészen időtállót. Ratkóczi Omárnak a bútorkészítés csupán a hobbija, sajátos technikával készült, rusztikus darabjai mégis egy egész közösségi teret töltenek meg élettel. Szekrényei és asztalai a református puritánság egyszerűségét hirdetik, miközben a fa megmunkálása mögött egy tudatos alkotó rekreációs, lélekgyógyító története rejlik.
Roppant jó érzés, egyben mély, belső büszkeség úgy körbenézni, hogy szinte minden szék, asztal és szekrény az ember saját keze munkáját dicséri. Ratkóczi Omárnak az alkotás legizgalmasabb és leginkább euforikus pillanata az, amikor a fejében megszülető kép egyszer csak fizikai valósággá, kézzelfogható tárggyá válik. Bár a környezet, ahol dolgozik, távol áll egy professzionális asztalosműhelytől, a fába fektetett kemény és komoly munka minden darabon meglátszik. Egy-egy nagyobb szekrény elkészítése nettó munkaidőben nagyjából négy napot vesz igénybe, ha reggeltől estig csak ezzel foglalkozik.
Omár szerint a bútorkészítés sokkal közelebb áll a művészethez, mint azt elsőre gondolnánk. Nem azért, mert különleges formákat alkot vagy extravagáns megoldásokra törekszik, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert soha nem szeretné ugyanazt elkészíteni kétszer. Minden bútorban keres valami újat, egy másik arányt, egy új részletet, egy apró változtatást. Úgy érzi, az alkotás lényege éppen az, hogy az ember mindig hozzá tudjon tenni valamit önmagából. Ebben a gondolkodásban sokan felismerhetik a művészek szemléletét is, hiszen a valódi alkotó nem másolni szeretne, hanem teremteni.
A bútorok azonban nemcsak attól különlegesek, hogy egyediek, hanem attól is, hogy nem tökéletesek, és Omár ezt egyáltalán nem próbálja eltitkolni. Pontosan tudja, melyik szekrényen hol maradt egy alig észrevehető eltérés, melyik ajtó nem századmilliméteres pontossággal illeszkedik, vagy hol fut másként a fa erezete, mint ahogyan azt egy gyárban elvárnák. Mégsem szeretné kijavítani ezeket. Sőt, úgy gondolja, éppen ezek a finom tökéletlenségek adják a bútor lelkét.
A mai világ sokszor a hibátlan, steril felületeket keresi, amelyekből hiányzik az emberi kéz nyoma. Ő azonban más szépséget lát. Azt vallja, hogy a természetben sincs két teljesen egyforma fa, nincs két azonos erezet vagy tökéletes deszka. Ha maga a teremtett világ sem tökéletesen egyforma, miért kellene annak lennie egy ember által készített bútornak?
A fa ráadásul élő anyag, lélegzik, mozog, reagál az évszakokra, a páratartalomra és a hőmérsékletre, így minden elkészült darab egy kicsit tovább él azután is, hogy kikerül a műhelyből. Ez olykor persze aggodalommal is jár, de Omár nem fél a kopástól. Szereti, ha használják a bútorait. Örömmel látja, amikor egy asztallapon megjelennek az évek nyomai, amikor egy szék karfája kifényesedik, vagy amikor egy könyvespolcon látszik, hogy hosszú ideje őrzi ugyanazokat a köteteket. Számára ezek nem hibák, hanem történetek, a használat nyomai teszik igazán széppé a fát. A rusztikus felületeket éppen ezért nem eltüntetni akarja, hanem sokszor tudatosan hangsúlyozza, hiszen nem a steril tökéletességet keresi, hanem az otthonosságot.
Ez az esztétika szorosan összefügg a református puritánsággal, ahol az egyszerűség és a szépség kéz a kézben jár. Omár kerüli a giccses díszítéseket, a felesleges cirádákat. Az istenhit mélyen meghatározza a mindennapjait és az alkotását is. Önmagát elsősorban hívő emberként jellemzi, ez a belső, tiszta és őszinte istenhit, valamint a református emberközeli lelkület természetes módon tükröződik vissza a bútoraiban. Jó példa erre az a Cimbalom utcai református egyházközség közösségi terébe szánt asztal is, amelynek függőleges és vízszintes osztásai egy keresztet formáznak meg.
A bútorok összeállításának technológiája teljesen egyedi, saját kísérletezés útján alakult ki, így ez tekinthető az alkotó védjegyének. Mivel nem tanult szakmáról van szó, a munkafolyamatot kísérő szakmai lámpaláz miatt Omár nem szívesen dolgozik hivatásos asztalosok szeme előtt, a végeredményt azonban már bátran vállalja. A masszív, stabil szerkezetek úgy készülnek, hogy akár harminc-negyven év múlva, az unokák generációja alatt is kiszolgálják a családot, akik remélhetőleg büszkeséggel gondolnak majd vissza rá.
Amikor arról kérdezzük, mire gondoljanak majd az unokái harminc-negyven év múlva, ha egyszer ezeknél az asztaloknál ülnek vagy ezeket a szekrényeket nyitják ki, hosszasan elgondolkodik. Azt szeretné, ha büszkék lennének rá, és ha ezek a bútorok nemcsak használati tárgyak lennének, hanem emlékek is.
Hiszen egy jól elkészített faasztal jó eséllyel túléli azt is, aki készítette. Évtizedeken át szolgálhat, miközben generációk nőnek fel mellette; ünnepi vacsorák, hétköznapi reggelik, családi beszélgetések és csendes esték tanúja lehet. Ez a kézműves munka legnagyobb ajándéka, ezek a bútorok időből, türelemből, szeretetből és abból a csendes hitből készülnek, hogy Isten minden embernek adott valamilyen adottságot. Van, aki szavakkal szolgál, van, aki embereket gyógyít, és van, aki a két kezével alkot olyasmit, ami még sokáig mesél majd róla akkor is, amikor ő maga már nem lesz ott a műhelyben.