Létezik tyúkháló, vannak betonból, drótból készült kerítések, és az is előfordul, hogy egyáltalán nincs elválasztva két terület. A birtokvédelem azonban minden esetben fontos. Ehhez hasonlóan az „énnek” is vannak határai. A határtartást sokszor művészetnek nevezik, hiszen valljuk be, nem könnyű. A keresztyén embernek pedig még nehezebb, hiszen az anyatejjel szívja magába a szolgálatkészség fontosságát, az egymás segítésének felelősségét és a közösségért való tenni akarást. Miközben egymásért teszünk, nem szabad elfeledkeznünk magunkról és a határainkról. Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológussal beszélgettünk a témáról.
A határtartás önzőséget jelent?
Nem, ez egy tévhit. Az emberek azért húzzák meg nehezen a határaikat, mert az önzetlenségre törekednek, és azt hiszik, hogy a határhúzás önzőség. Pedig ez nem önzőség, hanem önvédelem. A határhúzásnak a lényege, hogy megvédem azt, ami én vagyok, akik az enyéim és akiket rám bíztak. Vagyis belső lelki kötelességünk az önvédelem, ez belénk van kódolva, ezzel jövünk a világra: az az egészséges, ha valaki kész az önvédelemre.
Bennünk van, de gyerekkorunkban leépítik a szülők, nagyszülők, a környezet?
Alapvetően bennünk van a vágy, hogy megvédjük önmagunkat, de nincsen meg bennünk az eszköztár, hogy hogyan gyakoroljuk ezt. Meg akarjuk húzni a határainkat, csak nem tanuljuk meg, hogy hogyan tehetjük ezt. Figyeljük ugyanis a szüleinket, nézzük, ahogy ők egymással bánnak, másokkal hogy beszélnek: óriási jelentősége van annak, ha azt látjuk, hogy telefonon mosolyogva diskurálnak valakivel, közben pedig forgatják a szemüket. Ehhez hasonló, amikor a telefonban igent mondanak, majd miután letették a telefont, elkezdenek dühöngeni, miközben egy perce még bájologtak. Ez a mintaadás, amelyből egy gyerek ellesi azt, hogy hogyan lehet vagy nem lehet határt húzni, hogy hogyan kell vagy nem kell önvédelmet gyakorolni. A másik fontos tényező, hogy mit tanítunk nekik. Ha mindent oda kell adni a testvérnek, ha mindent mindig meg kell osztani, akkor ebben az értékrendben nő fel, önzetlen lesz, de nem is tudja megvédeni a határait. Ha viszont lehet valami, ami csak az övé, és nem kell osztoznia rajta, az egy más üzenet. Persze nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, mert akkor jön a másik véglet, amikor minden az övé, és mindenhez joga van. Összefoglalva tehát: amit megélek mint gyerek a saját határaim között, és amit látok a szüleimtől, abból rakom össze a saját határvédő eszköztáramat.
Miből áll ez az eszköztár?
Két eszközt szoktam mondani. Ezek közül az egyik a harag. Meg kell barátkoznunk a haraggal. Ez az érzés ugyanis egy jelzőrendszer, amely felszólít minket a védekezésre: azt mondja, hogy védekezz, átlépték a határaidat! A haragra tehát nem úgy kell reagálni, hogy ostorozzuk magunkat, hogy miért érezzük, hanem inkább fel kell tenni a kérdést , hogy hol lépték át a határainkat. Ez nem könnyű, mert haragosan nehéz letisztultan gondolkodni. Sokat segíthet azonban, ha különbséget tudunk tenni aközött, hogy valaki átlépte a határaimat, vagy én engedtem-e be oda, ahova nem kellett volna. Tehát én nem védtem eléggé jól a határaimat. A haragom rá fog mutatni, hogy hol nem vagyok jó a határvédelemben. Olyankor visszavonhatom az ígéretemet: „ne haragudj, mégsem tudok elmenni veled kávézni”, vagy „nem, ezt a feladatot nem tudom vállalni”. Meg lehet fogalmazni, hogy „tudom, hogy azt mondtam, de átgondoltam, tévedés volt a részemről”. Azt is kifejezhetem, hogy „figyelj, nagyon fáj, ahogy beszélsz velem, kérlek, ezt ne tedd”. Így is megvédhetem a határaimat. Ha elkezdünk a haragunkkal párbeszédet folytatni, akkor elkezdődhet egy tanulási folyamat. A másik eszköz az lehet, ha megtanuljuk megkülönböztetni a valós bűntudatot a hamis bűntudattól. Ha nem vagyunk hozzászokva az önvédelemhez – márpedig a legtöbb ember nincsen hozzászokva –, akkor az önvédelem gyakorlása után bűntudatot fogunk érezni. Ez azonban hamis bűntudat. Az az érzésünk támad, hogy de önző vagyok. Feltesszük a kérdést, hogy miért voltam ilyen elutasító, most miből állna nekem ezt megtenni. Ebben a pillanatban fel kell tennünk magunknak a kérdést: most azért szégyenkezem, mert megvédtem magam? Ha a válasz igen, akkor ez hamis bűntudat. Tudatosítani kell, hogy azért hamis, mert nem a másik ellenében, hanem a magam védelmében húztam határt. El kell dönteni, hogy ezért megdicsérem magam, elismerem a tettemet. Ha úgy érzem, hogy azért mondtam nemet, mert fáj, mert nincs erőm, mert elfáradtam, mert ez már nem fér bele, mert nem akarom, akkor az azt jelenti, hogy a belső energiaháztartásomat védtem, vagyis a saját teremet. Meg kell tanulnunk magunknak pozitív visszacsatolást adni, megerősíteni, hogy megvédtem magamat, elkezdtem az önvédelmemet. Az elején rettegek, de idővel egyre kevésbé félek majd a következményektől. Ezt lehet gyakorolni. Észreveszem a haragot, elkezdenek remegni a térdeim, mert meg akarom magamat védeni, de rettenetesen félek, hogy milyen következményekkel jár. Felvértezem magam, és azt mondom, hogy most bátor leszek, el bírom viselni a következményeit, mert tisztelem annyira magamat, hogy ezt most magamért megteszem. Fontos dolog, hogy magamat tisztelem annyira, hogy ezt a bátorságot vállalom.
Mi van a másik érzésével, hogy ő megsértődik, megharagszik? Van dolgom vele?
Azt látom, hogy lassan nagyobb felelősséget vállalunk másokért, mint magunkért, és ebből mindenkinek elege van, ezért óriási a feszültség mindenkiben. Meg kell tanulnunk azt az alapvetést, hogy én nem vagyok felelős azért, hogy te mit érzel. Én azért vagyok felelős, hogy kulturáltan közöljem veled a nemet mondást. Erre kell figyelnem, nagyon kell tisztelnem téged, úgy kell tisztelnem téged, ahogy szeretném, hogy te tiszteljél engem. De ha én ilyen tisztelettel beszélek, akkor elvárhatom tőled is, hogy te felnőtt emberként hordozd el a saját érzelmeidet. Manapság az emberek sajnos egymással számoltatják el, hogy ők mit éreznek, meg hogy milyen nehéz gondolataik vannak, milyen érzelmeik vannak.
Kulcsfontosságú, hogy mit mondok, hogyan fogalmazok, milyen szövegkörnyezetben?
Igen, mert akár veszélyes is lehet. Az ingához szoktam hasonlítani ezt a folyamatot: ha az inga ki van akadva egy oldalra, és kivesszük a kiakadt helyzetből, akkor nem középre fog beállni, hanem átbillen a másik oldalra. Ugyanígy, ha valaki elkezdi meghúzni a határait, vigyáznia kell arra, hogy a nagy lépés megtételekor felmerülő félelem miatt ne ágyúval lőjön verébre. Bármennyire is nehéz, de szelíden és kedvesen kell elkezdenünk. Ha ugyanis nem vigyázunk, válás, barátságok tönkrementele, a munkahely elvesztése lehet a következmény. És nem a nemet mondás miatt, hanem amiatt, ahogyan nemet mondtunk. Ha már túl durvák voltunk, árnyalhatjuk is a történteket. Megfogalmazhatjuk, hogy a tartalom továbbra is fennáll, de a stílusért elnézést kérünk. A belülről erős ember tudja azt mondani, hogy a stílusom nem volt rendben, a tartalom azonban igen. A határtartás rugalmas és képlékeny dolog, különböző kapcsolatainkban különböző erősségű lehet. Mondhatjuk azt a postásnak, hogy jöjjön be egy kávéra, és dönthetünk úgy is, hogy aki eddig kerítésen belül lehetett, az mostantól kívülre kerül. Ezeket mi igazgatjuk.
Szándékosan általánosítok: a keresztyének azt tanulják gyermekkorukban, hogy a szolgálatkészség az életükhöz tartozik. Mégis miért várható el, hogy húzzák meg a határaikat?
A keresztyéneknek ez valóban sokkal nehezebb. Ha valaki arcon üt téged jobb felől, tartsd oda a balt is, ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel – halljuk az intelmeket. Tévesen azt gondoljuk, hogy ezek jelentése az, hogy kínáld föl magad élő áldozatul. Ez torz értelmezése az Igének, Isten előtt az értelmetlen áldozat ugyanis nem szent. Nem azt várja el tőlünk, hogy újra és újra felkínáljuk magunkat, és azt sem kéri, hogy ne védjük meg magunkat. A hívő embernek meg kell tanulnia, hogy az önvédelem is egyfajta istentisztelet, mert Isten alkotásaiként gyakoroljuk azt. Ezt sokszor nem látjuk, de Istennek én ugyanolyan kedves vagyok, mint a másik. És a másik is ugyanolyan kedves számára, mint én. A keresztyén embernek főleg a már említett hamis bűntudatot kell megtanulnia elhordozni. Nehezen kezeljük ugyanis, ha valakinek nem teljesítjük a kérését, esetleg egy szolgálatot nem vállalunk el. Közben meg rengeteg megkeseredett hívővel találkozom, akik belefáradtak a szolgálatba: kínlódva teszik a dolgukat, de csak azért, mert nem mernek nemet mondani. Utána pedig az Istent kérdezik, hogy de miért engeded. Erre a kérdésre pedig az a gyakorlati válaszom, hogy azért, mert az egyén engedi, ő járul hozzá. Amikor tehát nem húzok határt, hozzájárulok, hogy mások kihasználjanak engem. Isten ilyet nem kér tőlünk. Ismerjük azokat az Igéket a Bibliából, hogy Isten gyűlöli az emberáldozatot. Ez nem ugyanaz, mint aki a felebarátjáért életét adja, aminél nincs nagyobb szeretet. Amikor ugyanis nem védjük meg a határainkat, azt nem szeretetből csináljuk, hanem félelemből. Sokszor összekeverjük vagy azonosítjuk ezeket.
Vagyis lehet valaki szolgálatkész azzal együtt, hogy meghúzza a határait.
Pontosan, sőt az az egészséges, ha a gyülekezeti szolgáló azt tudja mondani, hogy nem tudok minden vasárnap szolgálni, csak egy hónapban kétszer vagy háromszor. Vagy a hétközbenit vállalom, a hétvégit nem. Tévesen azt gondoljuk, ha egyszer igent mondtunk, akkor mindenre igent mondtunk. Pedig ha megnézzük Jézus életét, láthatjuk, hogy bizony húz határokat: előfordul, hogy feláll, és otthagyja a tanítványokat meg a népet, és félrevonul. Egyedül akar lenni az Atyával, és ebben benne van az is, hogy távol van attól, ami kimeríti, ami leszívja az energiáit. Vagy amikor a templomból kiűzi a kufárokat, az egy kemény határhúzás. Jézus bemegy, látja, hogy mivé tették a templomot, és azt olvassuk az Igében, hogy elment, korbácsot font és visszajött. Utána mit mond? „Ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává!” Nem a megfoghatatlan Isten házát, hanem az én Atyámét. Ez tehát egy igen kemény önvédelem: azt mondja, hogy levédtem azt, ami nekem szent, ami nekem fontos. Az Ószövetséget azért nem értik sokan, mert nem tudnak mit kezdeni a határvédelemmel. Jézus és Isten is határvédő. Megmondja, hogy féltő, szerető Isten. Féltékeny: nem fog rajtad osztozni. Azt is megfogalmazza, hogy vagy ide tartozol, vagy oda. Az, hogy egyszer hívő vagy, egyszer meg nem, az nem fér neki bele. Döntsd el! Ezek mind határkérdések.
Ebből kiindulva hiányzik belőlünk az önszeretet.
Itt fontosnak érzem tisztázni a fogalmakat. Az önszeretet kifejezésben ugyanis lehet egy adag – a pszichológusok által mostanában gyakran elemzett személyiségzavar – nárcizmus, amikor az egyén túlértékeli önmagát. Az eredendően bennünk lévő önszeretet viszont valóban lehet, hogy hiányzik. Inkább hívjuk öntiszteletnek! Az első felszólítás úgy hangzik, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, aztán azt is olvassuk, hogy szeresd felebarátodat úgy, mint magadat. Azért kell a felebarátot úgy szeretni, mint magamat, mert az ember már szereti magát. Tehát van egy ösztönös, természetes, belénk épített „jó vagyok” és „értékes vagyok” érzés, ez pedig árnyéka annak az isteni, belénk ültetett gyönyörködésnek, amelyhez érdemes visszatérnünk. A szeretet magam iránt szükséges ahhoz, hogy meg tudjam védeni a határaimat, hisz csak azt védem meg, ami érték számomra. Izgalmas metafora a mindennapokban, hogy vidéken a házak között egy üres telek körül általában nincs kerítés: oda dobják a szemetet, a kutyák oda piszkítanak, amolyan senki földje. Aztán amikor valaki megveszi a területet, kerítést húz köré, amellyel azt üzeni: ez az enyém. Többet nem tépheted le az éppen kibújó tulipánokat, nem teheted ide a szemetedet, és a kutyád nem piszkíthat ide! Ezt érdemes lenne ellesni a saját életünkben. Az én életem telke körül kell, hogy legyen egy kerítés, ami megerősíti: ez az enyém. Nem viheted el, amit nem adok oda, és nem hozhatsz be semmit, amit nem akarok! A határaim tulajdonképpen a kapu a kerítésen. Képzeljünk el egy vidéki kiskaput, amely távol tartja a rosszat, és beengedi, vagy behívja a jót! Így érdemes gondolni a határainkra és velük megvédeni magunkat.