Épp egy hónapja köszöntött be karácsony szent ünnepe. Az ezt megelőző hetekben az adventi várakozás, az ünnepek előtti izgalom dominálta a napjainkat, majd sok esetben az örömteli pillanatok, a családi együttlét, beszélgetések, egymás megajándékozása vette át a főszerepet. Barnóczki Anita lelkipásztorral, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem docensével arra kerestük a választ, hogy mi zajlik le bennünk, amikor lezárul az ünnepi időszak, hogyan rázódunk vissza a hétköznapokba vagy miképp küzdhető le a karácsony utáni üresség érzése.
Az ismert dalszöveg szerint, ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég. Valóban halványabb?
Sok esetben igen. Erőteljesen ég ez a láng az ünnepek előtt és alatt, ilyenkor ki is adunk magunkból minden energiát, majd törvényszerűen takaréklángra váltunk, mert ilyen az általános homeosztázisunk. Ha valamit föltolunk magasra, akkor az bizony leesik az átlag alá, mire megint visszatalál az egyensúlyba.
Várakozás és elmúlás. Látszólag egy ellentétpár, mégis a karácsony valahogy a kettő között mozog.
Ez valóban paradoxonnak tűnik. Minden karácsony előtt várakozunk, aztán minden évben beteljesedik valami, majd kezdődhet egy újabb várakozás, és megint beteljesedik valami. Mindig arra várunk tehát, hogy Krisztus megszületik, ez rendkívül izgalmas, és mögötte ráadásul ott húzódik egyfajta állandó advent, ami folyamatos készenlétet jelent. A karácsony előtti várakozások tele vannak realitással és irrealitással, de az ünnepben éppen ez a szép, hogy túl van a hétköznapi valóságunkon, tele rítusokkal, megállással, kiszakadással. Az elmúlás leginkább tőlünk függ: attól, mennyire tesszük pontszerűvé a vágyakozásunk, a várakozásunk tárgyát, vagy mennyire része egy általános életkontextusnak.
Az élethelyzetnél, az adott környezetnél maradva mi történik az ünnepek után, hogy ilyenkor sokan lehangoltak, letargikusak?
Először is fontos különbséget tenni a fogalmak között. Amikor például valaki – mai kifejezéssel élve – „depisnek” mondja magát, az még nem egyenlő a depresszióval. Sokszor hajlamosak vagyunk különböző diagnózisokat találni magunknak, de ha valóban gondunk lesz, vagy éppen a családban, a baráti körben valakinek valóságos problémája lesz, akkor egyszerűen elmegyünk mellette, mert már nem vesszük észre. A „depis”, „kedvtelen vagyok” állapottal kapcsolatban mostanában elég csak kinézni az ablakon: elég szürke minden, és ez önmagában is hatással lehet ránk. Ez viszont teljesen természetes. Az ünnepek általában intenzívek, és ez hirtelen megszűnik, vagy éppen az érzelmek várt intenzitásának elmaradása, vagyis a csalódás is okozhatja azt, hogy nem jó a hangulatunk. Azt kaptuk, amit vártunk, és hiányzik, hogy hirtelen már nincsen, vagy nem azt kaptuk, amit vártunk, és akkor ennek a hiányával küzdünk. Ezzel nem azt állítom, hogy normális állapota az embernek, amikor nincs jól, de teljesen megértem, hogy van egy olyan időszak, amikor nem vagyunk kimagasló hangulatban vagy kirobbanó formában. A depresszió ezzel szemben egy komoly mentális betegség, amelynek határozott diagnosztikai kritériumai vannak. Ezekről ma már mindenki könnyen tájékozódhat. Egy hosszabb ideig fennálló állapot, vagyis nem csak néhány napos lehangoltságról beszélünk. Ez az általánosan negatív hangulat úgy rögzül, hogy egyfelől önmagamra irányul, de a környező világot is negatívnak, ellenségesnek érzékelem, és a jövőképem is negatívvá alakul. Vagyis minden reménytelennek, kilátástalannak tűnik. A működésem valójában beáll valami olyanra, ami szokatlan. Magamhoz képest például túl sokat vagy túl keveset alszom, de előfordulhat ugyanez az étkezéssel is. Kezdhetünk gyanakodni, ha ezeket érzékeljük magunkon, de az is jó, ha a körülöttünk élőkön vesszük észre, és el tudjuk mozdítani őket a segítség felé. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy szakember lásson, aki képes megállapítani, hogy valóban depresszióval küzdünk, vagy egy ilyen ünnep utáni hullámvölgyben vagyunk, amin azért hétköznapi praktikákkal lehet segíteni.
Barnóczki Anita lelkipásztor, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem docense
Hogyan segíthetnek kibillenteni ebből az átmeneti lehangoltságból?
A hétköznapi praktikák terén sokféle megoldást találunk. Maga a mozgás például: meg kell mozdulni, ha csak sétálni is. Vagy érdemes azt a kérdést feltenni magunknak, hogy ki mit szeret csinálni, vagy mit szeretett korábban, és még ha rosszul is esik, még ha olyan nehezen húzom fel a futócipőt vagy szánom rá magam bármilyen cselekvésre, akkor is el kell indulni, mert amilyen nehezen indul, annyira jót tesz, és ezt meg is tapasztaljuk. Ugyanilyen fontos kapaszkodót jelenthetnek az emberi kapcsolódások, még akkor is, ha pillanatnyilag nem vágyunk társaságra. Vagy olyan tevékenységek, amelyeket korábban szerettünk, érdemes újra megpróbálnunk. Én például főzni szoktam ilyenkor, meglehet, sok esetben nem úgy sikerül, ahogy terveztem, mert nem olyan jó kedvvel fogtam hozzá, de aztán belejövök, mert nekem ez az a tevékenység, ami korábban jó élményeket adott, és lehet, hogy most is beválik. De kinek mi.
Az ünnepek utáni letargia a keresztyéneket is érinti.
Egy keresztyén ember is küszködhet nehézségekkel, sőt depressziós is lehet. Ez azonban nem a hitünk gyengeségét jelenti. Ez egy mentális probléma, nem a hit betegsége vagy gyengesége. Amikor meggyógyul vagy kijön ebből a negatív állapotból, akkor megtapasztalhatja, hogy a hit erős kapaszkodót jelent. Amikor valaki depressziós beteg, vagy ha kedvtelenséggel, levertséggel küszködik, akkor a jövő is szürke és kilátástalan. Az életem azonban része az isteni tervnek, tudom, hogy merre tartok, mert aki gondot viselt rám a múltban, az azt ígérte, hogy a jövőben is gondomat viseli, ez az Isten gondviselése. Isten jelenléte pedig nem attól függ, hogy érzem-e. Ez egy csapda lehet ilyenkor, mert ha nem érzek semmit, nem érzek örömöt, nem érzem, hogy itt van, nem érzem, hogy megáld, olyan, mintha leperegnének az imádságaim. Fontos, hogy közösségben meg tudjuk egymással osztani nemcsak az elhagyatottságérzésünket, de az istentapasztalásainkat is, hogy a másik ne érezze egyedül magát a mélységében, hanem olyan emberekkel legyen körülvéve, akik maguk is megjárták a maguk mélységeit.
„Hogyan akarom megélni az örömöt és a jó érzéseket, miközben nem élem meg a rosszakat?!”
Közösségi, de egyéni szinten is gyakori álláspont, hogy a rossz hangulat, a levertség nem kívánatos, azt mielőbb el kell engedni.
Nem sebességre játsszák ezt a történetet, és nem jó, ha ezt a teljesítménykérdéssé tesszük. Ezekben a lelki állapotokban fontos, hogy éljük meg őket, ahogy a kifelé vezető utat is. Gyakran pont ezt próbáljuk elkerülni, amikor kézzel-lábbal kapkodunk, hogy valahogy ki kellene jönni, és ezáltal egyre mélyebbre kerülünk, mert pontosan a képtelenségeket éljük meg a képességek helyett. El kell fogadni, hogy ez egy rossz állapotom, hogy nem vagyok benne egyedül, ahogy azt is, hogy nem könnyű ebből kijönni és ez erőfeszítésekbe telik, de ennek a meg-, illetve átélése (és nem a túlélése!) olyan erőt ad a jövőre nézve, ami később is velem marad. Lehet, hogy ezt szeretnénk megúszni, de nem érdemes megspórolni, mert különben sokkal könnyebben kerülünk újra mélyebbre. Én a saját terápiámban tanultam sokat erről. Egy kiváló szakemberhez járhattam, akinek volt egy gonosz kérdése, miszerint hogyan akarom megélni az örömöt és a jó érzéseket, miközben nem élem meg a rosszakat. Ez nem válogatásra megy, hogy a szebb színűek jöhetnek, de a csúnyák maradnak, hanem vagy megélem mindet, vagy nem. Ez egy nagy tanulság volt. Ma már hálás vagyok ezért, képes vagyok ugyanis szomorú lenni. Mert mi történik, ha szomorú vagyok, miért félek én attól?! Képes vagyok az ürességet is megélni. Mi történik? Nem fog elnyelni, nem halok bele, ilyen vagyok akkor, amikor így érzem magam, és ezekben az állapotaimban voltak olyan tapasztalataim, hogy bele tudok kerülni és ki tudok belőle jönni. Ha viszont kézzel-lábbal arra törekszem, hogy ezt valahogy lerázzam, elnyomjam, akkor nem lesznek ilyen tapasztalásaim, akkor továbbra is kapálózni fogok és kiadom az energiát magamból, így megint nem lesz energiám.
„Jó lenne, ha őszintébben beszélgetnénk, ha több időt szánnánk egymásra”
A személyes tapasztalaton túl mi a helyzet a gyülekezetekben vagy akár az egyetemen? Szoktak, mernek ezekről az érzésekről – akár ünnepek után – beszélni?
Ha a gyülekezeteket nézzük, akkor gyülekezete válogatja. Az ideális az lenne, ha őszinte emberek közössége lennénk, akik tudunk erről is beszélni, hogy most nem jól érzem magam, de itt most nem a szokásos panaszkodásra gondolok, hogy minden rossz. Mert ha ezt könnyen tesszük, akkor bele is ragadunk. Az egyetemisták esetében más a helyzet, mert ők ilyenkor egy vizsgaidőszakba kerülnek vissza. A mi hallgatóink egy része ráadásul legációba megy (a lelkész szakosok), és ők, ha úgy tetszik, dolgoznak az ünnepen, másféle ingerek érik őket, majd visszaesnek egy olyan időszakba, amikor nem gondolkodnak, nem elmélkednek erről, hanem próbálják túlélni az előttük álló napokat, heteket. Velük az ilyen jelenségekről, érzésekről inkább a szemeszter során beszélgetünk. Akinek ez gondja, az megtalálja a megfelelő tanárt, engem is meg szoktak találni.
Lehet az egymásra szánt idő és a beszélgetés az egyik kiút?
Jó lenne, ha őszintébben beszélgetnénk, ha több időt szánnánk egymásra akár a gyülekezetben, és nem csak úgy, hogy vasárnap beérek tíz órára, majd egy órával később rohanok haza, mert még sok a dolgom. Jó lenne, ha beszélgethetnénk, mert akkor rájönnénk, hogy nem vagyunk egyedül. Amikor beülünk egy istentiszteletre, sokszor olyan, mintha mindenkinek könnyebb lenne. Minél jobban ismerjük egymást, annál inkább tudunk közelséget, közösséget érezni a többiekkel, és akkor egyre inkább tudjuk, hogy mindannyian a magunk erősségeivel meg rossz állapotaival együtt vagyunk jelen ugyanabban a közösségben, Krisztus körül, és felfrissülünk, megújulunk. Minden református, aki konfirmált, megtanulta a Heidelbergi Káté első kérdésfeleletét, és ez lehet itt most egy házi feladat, hogy keressük ki. Mert a kérdés úgy kezdődik, hogy mi neked életedben és halálodban egyetlen egy vigasztalásod. Aztán ezt elmondjuk és elfelejtjük, pedig jó lenne néha elővenni és elmerengeni azon – akár éppen egy ilyen ünnep utáni állapotomban –, hogy mit is jelent, hogy akár ebben az állapotban is Jézus Krisztusé vagyok.