Az Isten adta énekszó

Révész Csilla huszonnégy éve lelkipásztor. Zselízen, a szórványosodó Garam-parti vidéken és a környező egyházközségekben szolgál. Gyermekkora óta énekel, az AZÉ zenekar tagja, a szeretett felvidéki táj és kultúra szépségeit fényképeivel örökíti meg és közvetíti. A Gróh Ilona által megálmodott, Ringató nevű, Magyar Örökség Díjas zenés gyermekfoglalkozások vezetője.

Gyermekkorom óta meghatározó számomra a zene, családtagjaim muzsikája, éneke végigkísérte felnövekedésemet. Apai nagymamám, miközben egyszerű, sokat fáradozó parasztasszony volt, valami csodálatos kincset hordozott a torkában. Örök emlékem, ahogyan ül a konyhai sezlonon, és zsoltárokat énekel, tisztán és csengőn, azóta sem hallottam senkit úgy dalolni. Ugyancsak lelkipásztor édesanyám szintén nagy hatással volt zenei fejlődésemre. Kántorként is szolgált, nagy zenei műveltséggel, szívügyének tekintette, hogy a gyermekei is muzsikáljanak – ezért mindig hálás leszek neki. Fiatalkoromban közel voltam a zenei pályához, csodálatos énektanáraim – különösen Zákányi Zsolt karvezető – arra buzdítottak, hogy a színpadot válasszam hivatásomul. Viszont én tizenkét éves koromban elhívást kaptam Istentől, már akkor tudtam, hogy lelkipásztor leszek. Ma is úgy gondolom, mint annak idején: az éneklés ajándékát, amelyet tőle kaptam, a legjobban az ő szolgálatában tudom használni.

A zene áthatja minden napomat, percemet, örömömben és bánatomban is zenét hallgatok, vagy magam dalolok, állandó kapcsolódás ez számomra a Mindenhatóhoz. Mára már az is természetes, hogy a gyülekezeti életben is szolgálok a muzsikával. Érzékeny ember lévén sok biztatás kellett ahhoz, hogy felismerjem: a zene áldás lehet a szolgálatomban is, hiszen rengeteg ajtót nyithat meg másokhoz. Felemelő vezetni a vasárnapi éneket vagy az ifis dicsőítést, öröm, ahogyan közösen rá tudunk hangolódni az Úristenre – ez a „ráhangolódás” a cél, arra törekszem, hogy közvetítő lehessek, ne én álljak a középpontban. Mindig zavarban vagyok, ha dicsérnek vagy megköszönnek valamit... A Ringató foglalkozásvezetőjeként is szeretném, hogy ne feltétlenül előadót lássanak bennem, hanem olyan embert, aki világi tevékenysége közben is Istenre mutat.

Sokszor mi, lelkészek sem tudjuk, hogyan éljünk az Isten adta tehetségünkkel. Sokan, félve attól, hogy emiatt magamutogatónak gondolják őket, elfojtják magukban ezeket az adományokat. Évekig én is így éltem, nem tudtam és nem is mertem megfogalmazni magamat és azt a sok jót, amellyel megáldott az Úristen. Aztán elkezdtem fényképezni. Felszabadítóan magányos elfoglaltság ez. Örömmel tölt el, ha a fotóim által szavak nélkül is Istenre mutathatok. Az éneklés előtt még mindig szorongok valamelyest, de csak addig, amíg az első hang ki nem jön a torkomon – attól kezdve át tudom adni magam a zenének, engedem, hogy keresztüláradjon rajtam a Lélek által. Ilyen számomra az igehirdetés szolgálata is – hamar túljutok önmagamon, a hangomon, a körülményeken, és eljutok a szent üzenetig: mekkora csoda, hogy mi Isten megváltott gyermekei lehetünk! Ha ez „átjön”, azért én nem tudok elég hálás lenni.

Bár nem érzem magam kifejezetten művésznek, felszabadító, hogy közvetíthetem Isten szeretetét, akár fotókon, akár zenén keresztül. Fényképészként a sárospataki teológia felkérése volt a legmeghatóbb, teológuskorom óta a szívemben van ez az intézmény. Az AZÉ zenekar tagjaként pedig a sok felemelő, dicsőítő koncert mellett egy nyári emlék melenget meg a legjobban. A zsoltáros esti sétája című zenés énekszolgálatunkon csaknem háromszáz fiatal és lelkész énekelt, szolgált velünk együtt Balatonfenyvesen, a Kárpát-medencei Református Ifjúsági Találkozón. Megerősített ez abban is bennünket, mennyire lényeges református énekeinket mai nyelven átadnunk a jövő egyházának: gyermekeinknek, fiataljainknak.

Úgy látom, a művészek egy része sosem tud teljesen szuverén lenni, hiszen anyagi boldogulásuk is függ attól, hol milyen bázist építenek ki maguknak. Kissé aggódva figyelem gyermekeink útját, hiszen négyükből hárman egyértelműen művészeti pályán indultak el, és a negyedikük is kacsintgat efelé, de látva sok művész barátunk napi küszködését, arra próbáljuk buzdítani őket, legyen „egy másik láb is”, amelyen állni tudnak. A másik, amit szintén az ő helyzetükből látok: a digitális tér tágulásával megnőtt a gyorsan hírnévre vágyó, önkifejező fiatalok száma, és ebben a rengetegben bárkinek megtalálnia a helyét és a számítását bizony kiszámíthatatlan, bonyolult már középiskolás korban is. Áldott feladat hívő szülőként imádsággal kikövezni előttük az utat, ennek felelősségét is állandóan érezzük.

A művészeteket illetően „mindenevő” vagyok. Mint mindenkinek, nekem is vannak korszakaim, olykor a klasszikus, olykor a rockzene kerül előtérbe, de a kettő között is szívesen figyelemmel kísérek mindent, ami igényes és amiben érzem az „Isten leheletét”. Szeretem, ha egy műben van kortárs kikacsintás, akár a néptáncot, akár a színpadi feldolgozásokat tekintve. Izgalmasnak érzem, ha a színdarab, a film, a zene megnyílik és mélyen elgondolkodtat. Nem szeretem, ha a számba rágják, mit kell gondolnom egy-egy műről. Ha életem legnagyobb művészeti megérintődéséről kérdeznek, különös módon nem zenemű szólal meg bennem. A Munkácsy-trilógia erőterében látom magam. Az a műalkotás egy életre megérintett. Amikor először volt lehetőségem megismerni a három lenyűgöző festményt, csak álltam, teljesen lesokkolva, kiszakadva az időből – mintha egy lettem volna a korabeli jeruzsálemi emberek közül, körülöttem zajlottak az események. Megelevenedtek a festmények, része lettem a Golgotán történteknek – valamiféle megtérésélmény volt ez számomra.

Rengeteg minden jut eszembe, ha istenközpontú művészeti alkotásokra gondolok. Néhány frissebb élményt osztok meg, amelyek rám nagy hatással voltak. Ilyen például a Háromszék Táncszínház Ecce Homo című előadása, amely különleges módon közelíti meg ember és Isten szerepét Munkácsy Mihály művei alapján. És ami a zenében aktuális: a Csoóri Sándor – Vecsei H. Miklós-féle Párbeszéd sötétben című verses-zenés összeállítás.

A művészeti tevékenység mindig oda-vissza hat: épül belőle az is, aki befogadja, és az is, aki átadja. A vallásos művészet ebben továbblép, hiszen itt nemcsak az alkotó számít – hogyan s mit fejez ki, vagy mit nem –, hanem akár adom, akár részesülök belőle, hálaadásra serkent, mindannyiunk csodálatos Istenének.