„Azt gondoltam, hogy utolsó leszek”

Damjanich János (1804–1849) honvédtábornok, Arad várának utolsó parancsnoka, a szabadságharc egyik vértanúja a következő levelet írta feleségének, Emíliának a kivégzése előtti éjszakán a siralomházban:

„Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.”

Így is lehet imádkozni – idézte fel Cseri Kálmán (1939–2017), a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség egykori vezető lelkipásztora Sorsfordító imádságok című könyvében. A tiszteletes a nagy imádkozók közé sorolta a honvédtábornokot, aki a kivégzése előtt lejegyzett soraiban is imádkozik az Úrhoz. Mi a legfőbb érték számára? Isten, a házastársa, a haza, és képes még az ellenségeiért is imádkozni. Cseri Kálmán kiemelte azt is, hogy az imádkozva harcoló és általában rendkívüli szellemi és társadalmi értékeket is létrehozó, teljesen önzetlen embereket a következők jellemzik: van egy szívügyük, Istent olyan hatalmasnak látják, mint amilyen valójában, és tudnak kitartóan, odaadóan könyörögni. Semmit nem tulajdonít magának, minden dicsőséget annak ad, akit az egyedül megillet: Istennek.

Hermann Róbert történész az aradi vértanúk utolsó szavait bemutató írása szerint a vesztőhelyre indulva Damjanich János Sujánszky Euszták minorita szerzetessel beszélgetett, aki egy feszületet tartott a kezében. Amikor a honvéd tábornok látta, hogy a szerzetes sír, így szólt hozzá: „Mit sír, tisztelendő barátom? Hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.” Hét társának halálát végignézve így szólt: „Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.” A bitófa alá lépve a következőket mondta Sujánszkynak, miközben átadta neki a nyakkendőjét: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni. Mondja el ezt nőmnek, e vigasza leend imádott Emíliámnak.” Majd megkérte a hóhért, hogy ne borzolja össze a szakállát, s végül így szólt: „Éljen a haza!”

Egy névtelen szemtanú levéltöredékéből elénk tárul a vértanúk utolsó útja a vesztőhelyre: „Mi csak messziről láttuk, mikor a menet megindult, olyan büszkén lépkedtek, mint az Egzecérplatzon, csak szegény jó Damjanich döcögött utánuk egy szekéren (egy korábbi balesetben eltörött a jobb bokája – a szerk.), mellette a hóhér vörös kabátban. Látszott rajta, hogy az bántja, hogy nem masérozhat a bajtársakkal, aztán meg, hogy ő, a hős hazafi, mostan leghátul kocogott. Mi, mikor ott álltunk a sáncon, ahol a menet elment: úgy ríttunk, akár a gyermekek. Aulich fölnézett mireánk, és katonásan visszaköszönt, a drága jó Damjanich még a sapkáját is levette, úgy integetett minékünk fel a sáncra. … úgy szivarozott, mintha kocsizni menne, nem pedig a halálba, aminek a csatába annyiszor nézett a szemébe. Ott álltunk, amíg csak láttuk őket, azután ríttunk, de nemcsak mi, hanem az őrök is…”

1849. október 6-án Baló Béni új-aradi református tiszteletes az ítélet végrehajtása előtt lelkileg felkészítette, majd római katolikus, görögkeleti és várkáplán lelkésztársával együtt kísérte el a tizenhárom vértanút utolsó földi útján, az aradi vársánc árkában. A golyó általi kivégzésig és az akasztásig, majd az özvegyekhez írt pásztori levelekkel bezárólag végezte paptársaival együtt a szomorú szolgálatot. A tiszteletes a XIX. század legnagyobb gonosztettének írta le a kivégzéseket.